12. fejezet ~ Élni az életet | Part 1 |

Megjöttem a következő fejezettel, őszintén kíváncsi leszek a véleményetekre, szóval várok bármilyen visszajelzést bárhol.;) A fejezet két részre van osztva, ezért is van part 1  és a következő majd a part 2 lesz. Köszönöm az előző kommentet és a pipákat, hálás vagyok értük. A hozzászólásra már válaszoltam.

Hát, csak egyet mondok végszóra:

Kellemes olvasást, drága olvasóim!

Enjoy The Ride

Felkaptam a fejem a kényelmes, puha párnáról, a hasamon pihent a könyvem. Becsuktam, odébb tettem, én pedig a hotel faliórájára szegeztem a pillantásom. Reggel hatóra harminc percet mutatott. Kipattantam az ágyból, mint akit ágyúból lőttek és magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy vörös alapon fekete mintás felsőt. Semmivel sem törődve magamhoz vettem a mobilom és már szaladtam is ki a folyosóra. Tudnom kell mi történt tegnap este, valamint mire jöttek rá a srácok, ha rájöttek egyáltalán valamire. Gyorsan megtettem a két szoba közötti távolságot és kopogtattam Saade ajtaján, mivel az volt közelebb. Vártam egy kicsit, de semmi mozgást nem észleltem. Kezdtem megijedni, mivel nem voltam biztos, hogy biztonságban megérkeztek. Kopogtattam még egyszer, ezzel nyugtatva magamat. Megint semmi. Kezdtem mélyeket lélegezni és bent tartani, mikor neszt hallottam és kattant a zár. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőm. Az énekespacsirta fekete szettben, kócos hajjal állt előttem, a keretnek támaszkodott. Eléggé fáradtnak látszott. Álmos hangja teljesen másmilyen volt, mint amit eddig megszoktam.

-          Miért ébresztettél fel ilyen korán Olivia? – ráncolta a szemöldökét.

Megszólalni sem volt időm, mert valaki átkarolta a vállam és mellém állt. Ő kevésbé tűnt fáradtnak a társánál. Ráemeltem a tekintetem, Andrew pedig csak mosolygott rám. Nem értettem az énekes mitől nyúzott ennyire.

-          Azt reméltem elmondjátok mi történt tegnap este. Mit figyeltetek meg? – vezettem a tekintetemet a két személy között ide-oda.

-          Persze, elmondjuk. Menj, szedd össze Calvinat, addig legalább Eric is megtalálja a valós énjét. – vigyorgott a volt ügynök, én pedig bólintás után elindultam a másik irányba. Ketten pedig bementek az álomszuszék szobájába.

Pár lépéssel megérkeztem a lifttel szembeni bejárathoz. Felemeltem a kezem és kopogtattam, úgy gondoltam benyithatok Calvina szobájába. Beléptem, az ajtót becsuktam magam mögött. Visszafordultam, az ágy széttúrva, de a lányt nem láttam. Köszöntem és szólongattam, de semmi válasz nem érkezett. Kinéztem a teraszra, nem volt ott. Gondoltam biztosan a fürdőszobában van. Addig körülnéztem kicsit a helyiségben. Az ágyra volt dobva a mobilja és egy köteg papír. A számítógépét nem láttam, talán eltette a családjával való beszélgetés után. Nemsokára nyílt a fürdőszoba felé vezető ajtó, meglepetten nézett rám.

-          Teljesen abban a hitben voltam, hogy ma sokáig alszunk. – nevetett, majd közelebb jött hozzám.

-          Én voltam ma reggel ennyire kíváncsi, már a többieket is kiugrasztottam a paplan alól. – mosolyogtam vissza – Gyere menjünk, a fiúk már várnak.

Visszamentünk oda, ahonnan én indultam nemrég. Most csak egyet kopogtattam, utána beléptünk. A másik két személy már a kanapénál ült, majdnem úgy, mint tegnap este mielőtt elindultak. Landry helyet foglalt az ülőgarnitúrán a srácok mellett, én azonban nem tudtam leülni. Sokkal izgatottabbnak éreztem magam, az eremben a vérlemezkék már szinte versenyt futottak egymással. Belekezdtek a mesélésbe, a kanapé támláját szorítottam és nekitámasztottam a súlyom. Elmondták mit észleltek pontosan, hol mennyi őr van. Még Drew feljegyzései t is átnéztük. Nagyon furcsa ez az egész számomra. Szeretnék tanácsot kérni édesapámtól, de nem tehetem.

-          Miután visszaértünk ide a hotelba, Andrew megpróbált rájönni mi ez az épület. Felment az FBI szerverére. – jaj ne, már megint. Ha egyszer ezért elkapják biztosan hatalmas büntetésben lesz része.

-          Drew, ne csináld többet, kérlek. – néztem rá könyörgő tekintettel, a többiek szintén egyetértettek velem, láttam az arcukon. Megbánhatja, és nem utolsósorban növeli a lebukásunk esélyeit.

-          Megértettem Oliv. – küldött felém biztató mosolyt, végül kis hatásszünet után folytatta komoly arckifejezéssel – Szóval, amit tegnap este megtudtam a szerveren nem sok, de kielégítő. Az épület állami tulajdonban van, ezért a nagy őrzés. Igazság szerint itt tervrajzokat készítenek az alkalmazottak. Ezen felül azonban nem lehet megtudni róla mást. Valószínűleg minden témában gyártják őket. Szóval újabb kérdéseket vet fel az ügy.

-          Mint például azt, miért van egy tervrajzkészítő cég vagy micsoda címe a svéd királyi palotában úgymond eldugva? – jegyezte meg Saade, az amúgy is mindenki fejében lévő kérdést.

-          Vagy honnan kellene tudnunk melyik tervrajzra van szükségük a megbízóknak? – rajzoltam macskakörmöket a levegőben az utolsó szavam közben.

-          Az aggasztóbb, hogy maga Alis sincs tisztában vele, mi lenne ez a dolog. – hajtotta le a laptop tetejét idő közben az ügynök.

-          Akkor most mi a terv? – nyafogó hangot vett fel az olasz lány.

Eric és Andrew összehúzták a szemöldöküket, majd egymásra pillantottak. Olyan volt mintha szavak nélkül vitatkoztak volna. Az olasz lány elmélyülten figyelte őket. Én mindent megadtam volna, hogy tudjam, mi folyik itt. Végül a sztárunk gyorsan megszólalt, még mielőtt Drew-nak lett volna alkalma.

-          Még semmi! – határozott kézmozdulat követte – Előtte még eltöltöm ezt a hetet itt.

-          Nem kellene szórakozni ezekkel. – hisztizik még Calvina, ami már kezd irritálni.

-          Figyelj, ennek az akciónak csak akkor van értelme, ha mindannyian benne vagyunk. Legfőképp Saade. Ő azt mondja nem, akkor nincs mit tenni, mint várni. – rázza hitetlenül a fejét Andrew.

Eric biztosan nem adja fel a tervét, miszerint kielvezi ezt a hetet Amerikában, szóval ennyi. Már beletörődtem, bár nem értek vele egyet. Jobb lenne, ha Landry is felfogná.

-          Mit akarsz most kezdeni?

-          Elmegyünk városnézésre. – vigyorgott önelégülten.

Most figyeltem a művészünkre és valóban összeszedte magát abban a tíz percben míg elmentem egy órával ezelőtt. Rövid farmert és sötétkék pólót viselt. A fejét kalap takarta, míg a volt FBI-os hosszú nadrágban és fehér pólóban díszelgett.  Az olasz kantáros farmere a vállát ívelte át, alatta citromsárga topot viselt. Mind nyáriasan voltunk így indulhattunk is. Betódultunk a liftbe, lementünk az előcsarnokig és átvágtunk rajta az üveg bejáratig. A napfény hirtelen tűzként égette a bőröm, a szemem is zavarta, de hamar hozzászoktam. Nem a fekete autóhoz mentünk, gyalog indultunk el. Pár percig figyeltük a forgalmas utcákat, amint közeledtünk az egyik dombhoz. Megtaláltuk az egyik itteni nevezetesség, a siklófelvonó megállóját. Meglestem a menetrendet, pár perc volt azt érkezéséig. Míg vártunk sok jó poént elsütöttünk, remek hangulat alakult ki. Talán mégsem volt rossz ötlet. A jármű megállt előttünk, mi mind feltömörödtünk rá. Nehéz volt elférni, de összehúztuk magunkat. Könnyű lenne elhinni, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. Ugyanakkor nem voltam biztos abban, mi jónak számítunk-e. Elhessegettem a gondolatot és inkább az utazást próbáltam élvezni. Pár megállóval arrébb szálltunk le, mert egy néni figyelmeztetett bennünket, ha az Union Square-hez szeretnénk menni, itt kell leszállnunk. Megfogadtuk a tanácsát. Az út túloldalán már meg is pillantottuk a bevásárló negyedet. A rengeteg ember, a modern sétány és a hatalmas szobor látványa csodálattal töltött el. A többiek is szinte tátott szájjal nézegették az elképesztő látképet. Szinte az összes üzletbe benéztünk, néhol vásároltunk is valamit. Fantasztikus érzés volt kicsit felszabadulni, élni a saját életünk. Már értem Saade felfogását, csak szeretné minél normálisabban élni az életét, még ilyen körülmények között is. Ez a hely egy egész napos program, nem is lehetne betervezni mellé semmit. Délután öt felé már holt fáradtan éreztem magam, mindenki kezében volt valami bevásárló tasak. Ugyanakkor felszabadultabbnak éreztem magunkat.

-          Üljünk be valahova kajálni, mert kilyukad a gyomrom. – ajánlotta Andrew, egyetértettünk vele.

Az első éttermet, amit megláttunk megcéloztuk valami ehető reményében. Lepakoltunk és a sarokban egy négyes asztalt foglaltunk el. A két srác körém ült, Calvina velem szembe került. Hamarosan egy kedves pincér vette fel a rendelésünk, nem sokkal később pedig hozta az italainkat. Mielőtt belekortyoltam volna a gyümölcslevembe koccintottunk a mai napra. Eric letette a poharát, s bocsánatot kérve elsietett. A volt ügynök felém fordult, végigsimított a vállamon. A szám szélét rágtam, inkább ne tegye ezt. A kézfeje megállapodott az enyémen, Landry pedig minden mozdulatunkat figyelte. Óvatosan elhúztam a kezem, de valami mosolyfélét próbáltam magamra erőltetni.

-          Ne haragudj Andrew, de ez nem működne. – nem szeretném megsérteni, fogalmam sincs hogyan utasítsam vissza.

Akartam volna mondani még valamit, de jobbnak látom mentegetőzés nélkül elintézni. Mondhatnék sablonszövegeket, de nem lenne helyénvaló. Most végképp nem szeretnék barátot. Lassan helyesel, miszerint felfogta és eltárolta. Nem lett szomorú és én sem. Biztosan nem esett jól neki, de nem adta jelét, az arcáról sem voltam képes semmit olvasni. Nem szeretnék vele együtt lenni. Ő a legjobb barátom és talán a legrégibb is. Közben visszatért a másik srác, majd az ételünk is elénk került. Jóízűen nekiesünk a szépen tálalt ennivalónak, ami igazán finom volt. Miután befejeztük az érkezést az énekes állta a számlát.

A szálloda felé is a kis villanyjárművel mentünk. Ismét felzsúfolódva tettük meg a negyedórás utat. Leszállás után gyaloglás közben elhaladtunk egy kisbolt mellett. Eric besietett, mi kíváncsian vártuk mit vesz. Kijött, de a zacskó nem volt átlátszó, így nem jöttünk rá mi van benne.

-          Mi az? – emelte meg a hangját a kíváncsi Calvina.

-          Egy üveg jókedv. – felelte a barna hajú srác.

Mindenki Saade erkélyére telepedett a kerti bútorokra. Sötét fából készült karosszékekben ültünk, egy kisebb asztal körül. Kis poharak voltak előttünk, s középen az üveg whisky. Poharainkba került két-két ujjnyi, mi pedig kártyázni kezdtünk. A nap már majdnem lement, az ég kezdett szürkülni, néhol azonban még narancssárga foltok voltak. Sötétedés után legalább másfél órát játszottunk, addigra az alkohol is munkált bennünk. Később a játékot félretettük, beszélgetni kezdtünk. A téma valahogy mindig visszaterelődött az ittlétünk okára, de próbáltuk megkerülni.

-          Jelenleg mitől féltek a legjobban? – nézett végig rajtunk a popsztár.

-          A börtöntől. – válaszol szokásával ellentétben csendesen Landry. Utána a tekintetek rám szegeződnek.

-          Csalódást okozom a családomnak. – mormogom halkan, visszatartok egy könnycseppet.

-          Én attól, hogy kudarcot vallunk. – hajtja le a szemét Drew. Most mind a kérdező felé fordultunk, ő azonban hosszan elgondolkozik.

-          Eddig azt hittem az a legnagyobb félelmem, ha elesek a színpadon tánc közben és mindenki kiröhög. Most az, ha elvesztem a családom. – nagyon őszinte volt velünk, amire nem számítottam – Ami, már félig megtörtént.

Egy pillanatig csendben ültünk, végül felemeltem a fejem, az olasz lány a kezében tartotta a poharát.

-          A félelmekre! – emelte kicsit feljebb, majd követtük a példát és felhörpintettük a rövid italt.

A volt ügynök telefonja megrezzent, felállt és jó éjszakát kívánt, ezzel utalva arra, már nem tér vissza az asztalhoz. Bólintottunk, mi is elköszöntünk. Hátrahajtva a fejem felnéztem a csillagos égre, gyönyörű volt. Pár pillanatig bámultam, míg félbe nem szakítottak.

-          Ugye nem haragszol, hogy téged is belerángattalak, holott az első igazi napodat töltötted Stockholmban? – érdeklődött gyengéden Eric, talán az ital az érzelgős oldalát hozza ki.

Fogtam magam és felálltam. Az erkély korlátjának támaszkodtam, aztán ismét az eget fürkésztem. Fél füllel a beszélgetésre figyeltem.

-          Nem, talán egy picit haragudtam. Most azonban azt érzem, nem lenne teljes az életem a kaland nélkül. – jött a hátam mögül a lány hangja – Azt hiszem kicsit sokat ittam.

-          Mint mindenki. – nevet a másik. Landry valóban túlvetette azt a bizonyos sulykot.

-          Jobb lesz, ha visszavonulok. – hallottam a szék zörgését, ahogy felállt. Köszöntünk egymásnak és ő elment.

Az égboltról a városra vándorolt a tekintetem. Körbenéztem az egy percig tartó csendben. Végül vissza kellett fordulnom, de nem tágítottam a korláttól.

-          Nos elfelezzük a maradékot? – rázza meg az üveget, felvonom a szemöldököm és gyanakodva megrázom a fejem – Nehogy már egyedül kelljen meginnom, nem szeretném elpocsékolni.

-          Csak nehogy kihasználd a helyzetet, ha még egy pohárral iszom ebből. – visszaültem a helyemre.

-          Te is tudod, hogy akkor is kihasználhattam volna a helyzetet, amikor hazavittelek magamhoz, de nem tettem. Miért most akarnám? Ne nézz már belőlem ilyet ki. – ráncolja a szemöldökét, én nem gondoltam komolyan. Majd az arca sarkában megbújt egy kis vigyor.

-          Ne légy már ilyen!

-          Nem poénkodhatok a munkatársammal? – nézett ártatlan képpel miközben lehúzta az italt. Összeráncoltam a homlokom.

-          Munkatársak? Szóval már mégsem a nagyszájú alkalmazottad vagyok?

-          Ugyan Oliv, mindig is a munkatársam voltál. – néz rám, miközben én is lehúzom az italt, már bőven elkezdett zúgni a fejem.

-          Jó tudni. Szerintem csak rájöttél, elhamarkodottan ítéltél meg – vigyorgok erőltetetten – Most, hogy megittam a részem, jó éjszakát.

-          Mert te nem ugyan ezt tetted. – szólt vissza élesen.

Azonnal felálltam az asztaltól és azzal a mozdulattal letettem a poharat. Átléptem a szobába, ahonnan kifelé indultam. Magam mögött becsaptam az ajtaját.

11. fejezet ~ Think I'm free, but I'm not

Rendben túllendültem a problémámon, és rájöttem hogy szeretném folytatni ezt a blogot. Hiszen van egy-két olvasóm, aki itt van, és ha másért nem is értük és magamért megéri végigvinni a sztorit. Aztán meglátjuk mi lesz. Időközben arra is rájöttem, hogy a blogger szavazója nem működik valamiért, ezért picit csalódott vagyok. Szóval jelezzétek nekem, mi a véleményetek a történetről.:)

Most pedig igen, a cím alapján is itt a folytatás a következő fejezet. Hozzáfűznivalóm nincs túl sok, csak annyi, ha tetszik oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel. /És természetesen köszönöm mindenkinek aki ír/írt nekem egy hozzászólást!/

Kellemes olvasást kívánok minden látogatónak!♥

Radioactive

/Eric Saade/

A kis pihenés után este nyolckor kikeltem az ágyból. Sötét szettbe öltöztem, és a fejemre húztam egy baseballsapkát. A csukott erkélyajtóhoz sétáltam, nem léptem ki a szürkületbe, csak kilestem. Az élet csak most indul el a város számára, a turisták és a helyiek egyaránt kimozdultak a most kezdődő nyárba. Mély levegőt vettem, arra gondoltam mi lenne, ha most én is turista lennék. Nem kellene kockáztatnom a világom. Jól érezném magam, buliznék, valamint felfedezném ezt a gyönyörű helyet. Talán ezért is kértem egy kis haladékot, hogy kiélvezhessem, ami megadatott. A szomorúság és kétségbeesés úgy kerített hatalmába, mint egy hatalmas hullám. Maga alá gyűr és megfojt. Úgy éreztem mintha csak én lennék az események tudatában, egyik társam sem törődik vele. Idegességemben megragadtam a dívány egyik bézs árnyalatú díszpárnáját és földhöz vágtam. Egy ideig bámultam, végül inkább oda lépkedtem és felvettem. Körülbelül ekkor kopogtattak, a vendég szó nélkül benyitott. Igazság szerint ennek örültem, nem is szerettem volna a bejárathoz menni, sem felkiáltani, hogy szabad.
Andrew is talpig feketébe öltözött, a hátán keresztbe vetette a sporttáskát, kezében a számítógépe volt. Azonnal összeszedtem magam, elmosolyodtam, majd beljebb invitáltam. A csomagot ledobta az asztal mellé, mi pedig helyet foglaltunk a kanapén. Felnyitotta a gépe tetejét és vártuk, hogy betöltsön.

-          Nos, ez lenne itt az utca és környéke. – mutatott a képernyőn bejövő térképre, aztán a pontos címre. – Nem nagyon van mellette más épület, szóval feltételezem államilag őrzött és ezzel együtt fontos terület.

-          Lefordítva nagy a lebukásunk veszélye, igaz? – nagy levegőt vett, óvatos bólintással adott választ nekem.

-          Most csak felmérjük a terepet messziről, úgyhogy nem lehet nagy gáz. – biztatott, mert már tényleg fogalmam sincs, mit tegyek. Őszintén örülök, hogy Olivia idehozta az ügynököt.

-          Van valami terved, ha letelik az egy hét? Megszerezzük és? Esetleg csapdát állítunk azoknak a szemeteknek, rájuk hívjuk a rendőröket? Nekem csak ez az egy ötletem van. – vezettem körbe a szemem a szobán.

-          Ez pont elég szerintem. – vert hátba Drew. Az egykedvű hangulatom felváltotta az izgalom, mert a srác a táskában kezdett matatni.

Szépen lassan kipakolt a kis dohányzóasztalra két pisztolyt, két sötétben is látó távcsövet. Elmagyarázta hogyan kell őket pontosan használni, tényleg bonyolultabb, mint azokban a sorozatokban és filmekben, de én már voltam lőni. Csak a távcső pontos beállításait kellett megmutatnia. Eltettem sajátjaim egy kis hátizsákba, ahogy azt az újdonsült haverom is tette. Megint kopogtattak, tisztában voltam valamelyik lány érkezésével. Kinyitottam a bejáratot, Olivia és Calvina lépett be rajta. Remek mindkettőjüket egyszerre nehezebb lesz lerázni.

-          Kerestük Andrew-t, látom itt van. – állapította meg Landry a nyilvánvalót. Miért most jöttek át?

-          Mit csináltok? – nézett körül Oliv összehúzott szemöldökkel, a volt FBI tag lecsukta a laptopot és felegyenesedett.

-          Semmit, elmegyünk körülszaglászni a címhez, ahogy ígértük Alisnek. – hangzott a válasz a másik srác szájából. Én csak helyeslőn bólintgattam.

-          Mi is megyünk.

-          Nem, mi megyünk csak! – jelentettem ki határozottan. Nem azért, mert nem bíztam bennük, hanem ketten egyszerűbb. Gyorsabb mintha mind mennénk és kevésbé nagyobb a lebukás veszélye. Erre Drew bólogatott egyetértőn.

-          De… - döbbent meg a munkatársam és haragosan kémlelt.

-          Nem Oliv. – győzködte a barátja is – Most nem csinálunk semmi mást, csak megfigyelünk, gyorsnak kell lennünk. Oké?

Nehezen, de belenyugodtak a döntésünkbe.  Valószínűleg azért szerettek volna jönni, hogy segítsenek, ha már benne vannak az egészben.

-          Mit csináljak egész este itt tétlenül? – biggyesztette le a száját Olivia.

-          Én beszélgetek a rokonsággal telefonon vagy interneten. – adott tippet Landry és már el is tűnt, visszament a szobájába. Ezzel őt már nem láttam.  A másik lány mosolyogva figyelt utána, majd visszapillantott ránk. Talán ő is ötletet kapott. Bevallom nekem is több kedvem lenne ehhez. Esetleg a rajongóimmal kommunikálni.

-          Mikor indultok? – nézett ki a szürkületből átfordult sötét égre.

-          Most. – válaszolta halkan Andrew, szinte egyszerre kaptuk fel a zsákjaink. Rápillantottam a karórámra, mindeközben kifelé indultunk.

-          Elleszel? – érdeklődtem visszafordulva egy pillanatra a folyosón a haverom társaságában.

-          Persze. Sok sikert! – kiáltott utánunk a lány.

Leérve a hotel elé, megcéloztuk a parkolót. A lámpaoszlopok nyújtotta fényben a fekete terepjáró még szebbnek és újabbnak hatott. A társam elfoglalta helyét a kormány mögött, pár pillanattal később felbőgött a motor.  Most biztosan örült, hogy vezethette. Kikanyarodtunk a szállásunk telkéről a főútra. A kezemben a számítógéppel figyeltem merre kell menünk a Waller Street 84. felé. Utunk félig csendben telt, de én megtörtem azt.

-          Szerinted is nagy marhaságot csináltam, igaz? Ilyenbe beleegyezni. – rekedtes volt a hangom és aggódtam a válasz miatt. Túl nagy szám van állandóan, nem ártana néha visszavennem. Megbántam azonnal ezt az érzelgős hangnemet.

-          Igen, valóban. – összeráncoltam a homlokom és végre felé pillantottam – De nem megoldhatatlan a problémád. Már itt vagyunk, hogy segítsünk. Ha meg van a cucc, hívjuk a rendőröket. Másik variáció, ha nem tudjuk megszerezni, akkor azt mondjuk megvan és akkor is hívjuk a rendőrséget. Felőlem még az FBI-t is. – bólintgattam pár kisebbet.

-          Tartok attól, hogy sokan vannak még. Egyet börtönbe juttattam pár éve, és most hopp itt a másik. – ellazítottam az arcom, mert kiderült számomra egy csepp bunkóságot sem sugároz Andrew.

-          Sajnos erre nem tudok biztos megoldást. Maximum legközelebb előbb szólsz a zsaruknak. – valamilyen szinten igaza van, viszont most is fenyegetést kaptam. Franc se tudja mi a jó ilyen esetben. És abban még inkább biztos vagyok, hogy ők sem tudnák.

Innen elcsendesedtünk ismét, a komoly feladat miatt. Nehéz volt a városban este egy olyan utcát találni, ahol se autó, se ember nincs. Nem szabad kockáztatni, hogy bárki is megláthasson bennünket. Pár utcával messzebb álltunk meg. A vezető behúzta a kéziféket, majd kiszállt. Követtem a példáját, a táskát a vállamra dobtam. Az idő kellemes volt, messziről hallatszott a bárokból szűrődő zene. Az ég sötéten szállt a földre, a csillagok millió szám világítottak. Az épületek mentén elindulva gyors léptekben siettünk a célunk felé. A telefonjainkon néztük a térképen az utat tovább. Az utolsó emeletes ház mögül lestünk ki, hatalmas felhajtó volt az épületnél a kerítés mögött. Valami parkoló féle lehetett. Jelenleg nem sok kocsi állt rajta, de azok igen drágák voltak. A ház nem volt emeletes, sőt túl nagynak sem mondanám, inkább egy cég kisebb raktárszerű épülete lehetne. Ugyanakkor fejlettebbnek tűnt. Egyfajta régimódi irodaháznak nézném. Öltönyös őrök járkáltak fel-alá, és mintha messziről kamerákat is láttam volna. Hang nélkül jelezte a társam, hogy menjünk fel a nyolcemeletes tetejére. Elindultunk a kapu felé, becsöngettünk egy lakás kaputelefonján, ahol nagy szerencsénkre beengedtek, anélkül, hogy megkérdezték volna kik is vagyunk. A lifthez siettünk és az ingatlan tetejéig meg sem álltunk. Egy kis csapóajtón keresztül kijutottunk a tetőre. A jobb széléhez siettünk, ahonnan rálátunk az előbbi szakaszra. Az ablakokon nem láttunk tisztán át, bár messze is voltunk. Mivel bent égett a villany, mozgást láttunk belülről. Követtem Drew példáját, aki közben előszedte a messzelátóját. Figyeltem mit, hogyan állít be és magam is úgy tettem. Lassan a szememhez emeltem és belekukucskáltam. Élesen magam előtt érzékeltem mindent, hasznos kis ketyere. Hol volt ez, amikor tizenhat évesen a lányokat szerettem volna megfigyelni?

-          Miért ilyen sok az őr? Ezen az oldalon nincs is bejárat.  – kémlelte a távolt a mellettem guggoló.

-          Várj csak! Ott van egy kis hátsó ajtó. Az valami vészkijárat szerű lehet. – mutattam hirtelen egy pontra, ahol észrevettem, azonnal oda vezette a műszerét.

-          Igazad van. – bólintott, egy pillanattal később elővett egy kis jegyzettömböt és leírta magának az őrök számát ennél az ajtónál.

Eltette a kis felszerelést, aztán ismét állítgatta a távcsövét. Megint próbáltam ugyanazt tenni, mint ő. Sikeresen tudom már kezelni a messzelátót. Most hőérzékelésre lett állítva, s még így messziről is remekül működött. Láthattuk, nincsenek sokan az épületben, de azok az emberek mind szorgosan dolgoznak odabenn.

-          Vajon mit csinálhatnak? – kérdezem elég halkan, miközben elvettem a szememtől.

-          Fogalmam sincs, de utánanézünk. – azonnal kaptam egy választ, de mással folytatta – Menjünk, nézzük meg a dolgok állásását a másik irányból.

Bólintottam, felegyenesedtem, ezután visszatértünk a kis csapóajtón a legfelső emeletre, ahonnan a lift levitt bennünket. Kisurrantunk az ajtón, elindultunk az épület túloldala felé. Nehéz volt odáig eljutni.  Az egyik pillanatban hangos nevetgélést hallottunk magunk előtt és a kanyarban egyre nőttek az árnyékok. Már azt hittem lebukunk, aztán elbújtunk az út mentén egy ház lépcsője mögé. Az épülethez nem mehettünk közelebb. Szerencsénkre annyira részegek voltak, hogy nem vettek észre bennünket. Ezt még párszor el kellett játszanunk, míg  oda nem értünk. A másik oldalon megálltunk egy hatalmas fa mögött, ami kitakart bennünket.
A kerítés hatalmas kapuban nyílt ki, autók elől egyáltalán nem álltak. A főbejáratnál több őr járkált, de mégsem hemzsegtek. Volt emellett valami riasztó is, de nem úgy tűnt mintha most be lenne kapcsolva. Ezeket is mid feljegyezte magának a volt FBI ügynök.

-          Óvatosan menjünk vissza az autóhoz. A szállodából megnézzük mi ez az egész épület. És mi szerepe van. – magyarázta suttogva Andrew, én egyetértettem vele.

/Olivia Hastings/

Visszatértem a szobám rejtekébe, becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Párszor mélyet lélegeztem, a hatalmas levegők jól estek a tüdőmnek. Mielőtt elmentem nyitva hagytam az erkélyem ajtaját. Ezért nem volt állott az idő bent. A fuvallat a fehér függönyt vitte táncba. Arra gondoltam Calvina most a biztosan a családjával beszél. Jól teszi. Én azonban nem szerettem volna, már nem mertem beszélgetni velük, mert túlzottan bűntudatom lenne. Mégis mennyire szeretnék. Annyira egyedül éreztem magam. Rezgést hallottam az ágyról, a mobilom sms-t jelzett. Felugrottam a puha takaróra és megnyitottam az üzenetet.

Drága Olivia, nem szeretnélek a pihenésed alatt a munkával nyaggatni, de nem találok egy fontos szerződést. Tomas

Elmosolyodtam, majd rányomtam a gombra, hogy hívhassam. Azonnal felvette, és köszöntöttük egymást.

-          Szóval az összes szerződés a szekrényben van? – kérdezte, hogy ne húzza az időmet, bár most egyáltalán nem zavart.

-          Igen, kivéve azok, amik még aláírásra várnak, azok a legfelső fiókomban vannak. – segítettem ki főnököm mosolyogva.

-          Mire mennék nélküled. – elpirultam, örülök, hogy jól végzem a munkám és ezt Tomas is látja – Amúgy együtt vagytok valahol Eric-kel?

Ezt nem kellett volna kérdeznie, mert ismét előjött az idegességem miattuk. Sőt még mindig mérges voltam rá, hogy ennyire belerángatott mindenkit. Persze mi jöttünk, de akkor is. Utálom ezt a helyzetet, már legszívesebben rég adtam volna neki egy jobbost.

-          Hát az igazság az, hogy még most sem bírom elviselni. Nem lettünk jóban. Hiába mondtad nekem azokat, nem sikerült meggyőznie. – horkantam fel, az ágyon ülésbe vágtam magam.

-          Sajnálom, pedig hidd el normális. – na, ezt nehéz elképzelni. Az igaz, vannak olyan pillanatai, de attól még nem olyan.

-          Még én mennyire.  Tom leteszem, mert ez neked távolsági hívás, nem vagyok az országban. Üdvözlöm a lányokat. – már le is tettem. Szívesen beszélgettem volna vele, de ez a téma pont nem érdekelt.

Becsuktam a nyitva lévő ajtót, közben megcsapott a hűvös szellő. A hold kifli alakban pompázott, elbűvölve figyeltem, végül azonban megfordultam. Felmásztam az ágyra és elővettem a harmadikban szerzett kis könyvemet Stockholmról. Már vagy ezredszerre olvastam, mikor elnyomhatott az álom.

My Dilemma

Sajnos, most úgy érzem a blog és ezzel együtt a történet csillaga is leáldozóban van. Amit én látok az, hogy senki, nem nézi/olvassa az oldalt vagy akár a történetet. Jobb lesz, ha szünetet tartok, és majd meglátom, a közeljövőben folytatom-e. Erről nektek kell meggyőznötök. Amint egy kicsit látom, akarjátok olvasni és kíváncsiak vagytok itt leszek, azonnal írom tovább.
A probléma az, hogy ritkán jönnek fejezetek. A válasz, suli volt, így kevesebb időm jutott írni, de most sokkal több idő áll majd a rendelkezésemre. Így, ha akartok folytatást írjatok nekem.

Ui: A történet még csak most kezdene izgalmas lenni. Higgyétek el, ezt nektek írom, én már tudom a végét.;)

Bonie Millis