10. fejezet ~ Viszlát svéd, helló amerikai

Megjöttem, megjöttem, megjöttem! Ne haragudjatok, de az év vége nálam kicsi időhiányt idézett elő. Az előző fejezet kommentjeire válaszoltam, ahogy mindig szoktam.:) Az új fejezet megérkezett, már én is azt mondom, hogy végre. Csak annyit szeretnék megjegyezni, ha itt vagytok, és olvastok egy egy soros kis hozzászólást hagyjatok magatok után vagy esetleg pipáljátok be a bejegyzés alján, hogy elolvastátok. Nagyon nagy örömöt okoznátok vele, tényleg! És megvan a 10. feliratkozó is, erre most nagyon büszke vagyok.:) Valamint elindítottam egy közvélemény kutatást itt az oldalsó menüben, döntsetek véleményetek szerint.

Most pedig kellemes olvasást kívánok srácok!

Capture the Flag

A repülőtéri kifutópálya mellett a füves pusztán álltunk, a nap már egész magasan állt. Az időjárás délelőtthöz képest is csodálatos volt, csak fátyolfelhők keringőztek az égen. Mélyen beszívtam a tüdőmbe a levegőt, miközben figyeltem egy távolabbi utasszállító gép felemelkedését. Mellettem Calvina és Drew a fűbe letelepedve beszélgettek, én azonban állva élveztem a kósza szellőt. Az agyam egy pillanatra sem kapcsolt ki. Az édesapám foglalkoztatott még mindig. A mellkasom szorított, fogalmam sem volt, mi lesz, ha esetleg megtudja. Az nem elég, hogy csalódni fog bennem, de még biztosan haragudni is fog rám. Nem tudnám az örömtől mosolygó szemét a szomorúságba fojtani. Soha nem szeretném a vidám, csillogó tekintet helyett a csalódó pillantását látni. Az számomra a legnagyobb kudarc lenne. A saját apám szemében megbukni. Már a gondolattól is borzongani kezdtem. A táskám után nyúltam, kikerestem a mobilom és tárcsáztam is. Nem számoltam a csengéseket, de jó párat hallottam mire felvette a másik oldal.

-          Szia kicsi hercegnőm… - kezdte meg a beszélgetést, de belevágtam a szavába.

-          Apa én annyira szeretlek! – szóltam a szívemből, ami hatalmas nagy megnyugvást és boldogságot adott. Halk, szeretetteljes kuncogást hallottam a másik kagylóból.

-          Én is szeretlek Oliv. Mi az oka ennek a hívásnak? – érdeklődött kedvesen, én az ajkamba haraptam.

-          Nagyon hiányoztok. – a könnyek a szemembe szöktek, nem bírtam elmondani neki, nem is lett volna szabad.

-          Te is nekünk. A küldetésem után haza jöhetnél pár napra, és egy családként tölthetnénk egy hétvégét. – ajánlotta fel édesapám, én pedig megpróbáltam hangtalanul szipogni.

-          Nagyon szeretném. – mosolyodtam el halványan.

-          Remélem, minden rendben van veled. Tomas biztosan jó gondodat viseli. – összeszorult a szívem – Itt minden rendben van, semmi izgalmas nem történik.

-          Igen…Minden a…a legnagyobb rendben van. – válaszoltam vontatottan, egy pillanatra hátra fordultam a többiekhez. Messzebb már sétált felénk az énekes.

-          Örülök neki, odaadom kicsit édesanyád. – innentől már nem hallottam a hangját, anyával beszéltem pár percet. Természetesen ő is nagyon hiányzik már.

Letettem a telefont, majd odamentem a már ismét teljes létszámú csapatunkhoz. Most az egyszer örültem Saade népszerűségének. A befolyása miatt tudott nekünk szerezni egy magánrepülőt. Összeszedve a csomagokat elindultunk a légi járművünk irányába. Nem luxusgép volt, de csinosan festett. Fellépcsőztünk, majd a hátsó ülésekre dobáltuk a táskákat. Belesüppedtem a hatalmas, puha székbe. Bekapcsoltam az övet a felszállás erejéig. Pár perccel ezután már indultunk is a felhők közé. Landry a zenébe temetkezett az IPodján, én pedig az ablakon figyeltem kifelé. Drew és Eric a gép elejében ültek. Közben viszont úgy tűnt az agyam sosem állítja be a szundi módot, vagy legalábbis a nyugi kapcsolót. A gondolataim Andrewn kezdtek kalandozni. Régóta ismerem, de ez a dolog meglepett tőle. Még sosem adta jelét annak, hogy érezne irántam valamit. Mikor ide jöttem akkor sem. Vagy csak én voltam vak? Nem hiszem. Most hirtelen meglepett ezzel. És mivel nem beszéltünk erről, gondolom csak egy hirtelen szikra volt. Nem is lehetett több. Lopva felé fordítottam a fejem és hirtelen melegség járt át, aztán mintha csak megérezte volna a nézésem, megfordult. Abban a pillanatban elkaptam róla a tekintetem és szép bíbor színűre színeződtem. Felhúztam a lábaim a székbe és ismét kifelé bámultam. Nem tudom meddig, mert egy idő után minden elsötétült.

Pár órával később ébredtem fel ismét, Calvina mosolyával találtam magam szembe. A fülhallgatót már kivette a füléből és felém kémlelt az ülésen. Ismét kinéztem a kis ablakon, az óceán felett repültünk, csak a hatalmas kék hullámokat láttam. Csodálatos látvány volt, bár a társaságom miatt muszáj volt visszafordulnom. Leengedtem a zsibbadt végtagjaimat, felálltam és hosszan kinyújtóztam. Végül visszaültem az előbbi helyemre kissé élénkebben.

-          Miért nézel így rám? – kérdeztem picit zavarban, de közben mosolyogtam.

-          Nem nézek én sehogy, csak gratulálni szerettem volna neked Andrew-hoz. Nem is tudtam, hogy együtt vagytok. – hajolt közelebb és vidáman trécselt a maga megszokott olasz formájában.

-          Azért nem tudtad, mert nem is vagyunk. – böktem ki nehezen a meglepettségtől.

-          Nem hiszem el. – elég hangosan felnevetett, majd az előbbi hangnemben folytatta – Itt van két ilyen jó pasi, és egyikkel sem vagy együtt. Én meg mindig mindent belelátok a dolgokba. Először Saade-val a lakásában, most meg itt.

-          Hát Eric a nem szimpatikus kategória, Andrew pedig csak a barátom. – próbáltam ezt a témát rövidre zárni.

-          Nem értem miért. Drew világosan a tudomásodra adta, hogy érdekled. Ennél már csak egy bomba lenne egyértelműbb. – vigyorgott, utáltam, de lehet, igaza van – Máshonnan nézve ez nekem csak jobb.

-          Választhatod bármelyiket. – rántottam meg végül a vállam őszintén, Landry pedig sejtelmesen kacsintott. Az ügynököt is csak az egyik legjobb barátomnak tudom elképzelni, bármit is ad a tudtomra.

-          Apropó, ha már Ericnél tartunk, olyan aranyos volt az előbb, míg aludtál. – ezt furcsa hangnemben mondta, hátra fordultam az imént említett felé. Ott görnyedt a számítógép előtt, el nem tudtam képzelni mit csinálhatott, így csak furcsán néztem a lányra. – A családjával beszélt telefonon, a szüleivel és az összes testvérével. Olya szeretetteljesen beszélgettek, hogy öröm volt nézni. – valóban aranyosan hangzott, tudtam azt, a családja számára az elsődleges. Talán ezt az egyet tisztelem benne.

A téma innen már teljesen másra terelődött, ami nagy megnyugvást adott számomra. Meglepetésemre a lánnyal nagyon jól el tudtunk beszélgetni. Olyannyira, hogy csak a leszállás előtt fejeztük be a trécselést, amikor is bekötöttük magunkat a saját helyünkön. Egyáltalán nem egy hatalmas repülőtérre érkeztünk meg, hanem egy kis leszállópályára a város szélén. Földet érés után nem szálltunk le azonnal a kis gépről, hanem meg kellett beszélnünk ezt azzal a Jame-el. Úgyhogy a popsztárt körbeálltuk, míg ő tárcsázott.

/Eric Saade/

Keresgéltem a telefonomban Jame Alis titkosított számát, addig végiggondoltam a lehetséges történéseket. Az egyik, ha most nem szerezzük meg neki, amit akar, ő lesz az, aki bántja a családomat, és az is lehet, hogy a többiek családját is. Sőt azután van esélye minket is elintézni. A másik lehetőség, ha esetleg megússzuk ezt a kalandot az igazságszolgáltatással gyűlik majd meg a bajunk. Elfoghatják a tagokat, de mi ettől nem leszünk szentek. Hisz végrehajtottunk egy betörést. Mindenki csalódni fog bennünk. És most van igazán bűntudatom, mindenkit belevittem a bajba, amiből nem lehet kijutni, jól tudom. Most még nem érezzük ennek a súlyát, de később mindegyikünkben ott marad a szálka. Patthelyzet áll fent a napirendünkön. Mivel ezen két lehetőség áll fenn, sosem lesz már olyan az életünk mint előtte. Még húzhatjuk az időnket, könnyen lehet saját időcsapdát gyártok ezzel, de tehetjük még azt, amit szeretnénk.

-          Mondd Saade! – a hirtelen ért felszólítás kibillentett a gondolatmenetből. A többiek körülöttem hallgatóztak, én pedig tisztában voltam vele mit akarok a beszélgetéstől.

-          Mint gyaníthatod megérkeztünk San Francisco-ba, este elmegyek körbeszaglászni a cím környékén. – lendültem bele a mondanivalóba, azonban Alis természetesen közbevágott.

-          Remek, igazán remek. – kántálta nyájasan, nekem kedvem lett volna tekergetni a nyakát. Egy pontra koncentráltam az egyik ülés mellett, hogy visszafoghassam magam.

-          Fejezd be a jó pofizást, ezen kívül nem teszek mást.

-          Mi?!  - süvítette, a társaim leesett állal figyelték az eseményeket. Igen nem beszéltem meg velük a tervem, mert Drew szerint nem lenne tanácsos és a lányok inkább rá hallgatnának.

-          Jó a füled, egy hétig itt akarok lenni, mint aki nyaral, mielőtt bármit tennénk! Jól akarom magam érezni. Utána megszerzem és ettől semmi, ismétlem, semmi nem tántoríthat el. – vigyorogtam sunyin, a lányok csak meglepetten nézek össze, az ügynök a fejét rázta, valamint a vállamat ütögette. Még egy kedves mondat is elhagyta a száját: "Te beteg vagy, ne szórakozz velük.." – Ki akarom élvezni Amerikát.

-          Nem… - most én vágtam a mondanivalójába.

-          Leszarom, akkor szerezd meg magadnak. – álltam fel az ülésből, mire Calvina hüledezve figyelt. Andrew őrültnek nézett, Olivia hitetlenül mosolygott. Végül a vonal túlsó végén prüszköléssel egybekötött morgás hallatszott.

-          Ám legyen, de ha egy hét múlva nincs nálatok, nagyon megbánjátok. – idegbeteg állapotban csapta le a telefont.

Rögtön itt gondolkoztam el azon, ha ennyire befolyásolható ez az ember, nem is lehet olyan nehéz kijátszani. Kispályás még. Egészen addig tudtam agyalni, míg félbe nem szakítottak.

-          Biztosan meghülyültél. Szórakozol a szeretteiddel és magunkkal is. – üvöltött rám Landry, ami félig jogos volt, de úgy tűnt mintha túlreagálná.

-          Nem estem a fejemre srácok. Nyugi! – gondoltam felvilágosítom őket, mielőtt beküldenek az elmegyógyintézetbe – Ezzel csak időt szereztem magunknak. Van időnk pihenni, jól érezni magunkat, felfedezni ezt a várost. Emellett szőhetünk terveket, hogyan is ússzuk meg ezt az egészet. Valami tervet a Jame Alis féle gyatra brancs sarokba szorítására.

-          Még sem vagy eszement. – simogatta az állát a másik srác – Jó ötlet ez az időpazarlás.

Oliv csak elismerően bólintgatott a megjegyzésekre, majd kilépett a gép ajtaján és lelépdelt a fokokon.

Megint telefonálgattam egy sort, a kapcsolataimnak hála azonnal találtunk egy egész szép szállodát, ahol a héten meghúzhatjuk magunkat. Négy szobát kértem, csak azért, hogy mind kényelmesen elférjünk. Aztán utoljára én is lejutottam a repülőnkről. Az út szélén Andrew a táskáinkat egy újnak kinéző fekete terepjáró csomagtartójába pakolta. Lelassítottam, jól szemrevételeztem, miközben épp a fegyveres sporttáska tartalmát helyezte a tartóba.

-          Ez a járgány meg honnan termett nekünk ide?

-          Kölcsönöztem erre a hétre, gondoltam jól jönne valami, mert ezeket a cuccokat nem taxiban kellene szállítanunk. – rángatta a vállát a volt FBI-os. Elismerően bólintottam, belecsaptam a tenyerébe.

-          Vezetek. – közöltem ellentmondást nem tűrően, a vezetés az, ami bármikor bárhol lenyugtat. Vonakodva, de Andrew belement, bár biztosan ő akarta kormányozni a kicsikét. Lesz még rá ideje.

Bevágtam magam a vezetőülésbe, mellém Drew telepedet, hátul a lányok ültek. Mikor mind elhelyezkedtünk kihajtottam a kis leszállópálya széléről és elindultam be a város felé. Koncentráltam az útra, mivel itt más a kresz, mint Európában. Körülbelül tíz perc autókázás után megérkeztünk az első meredek dombhoz, amikről a város ismert. Mind a négyen csodálkozva figyeltük a tájat, ami teljesen más volt a megszokottnál. Minden centiméteren házak, és közlekedési eszközök. Itt sokkal melegebb volt, mint Stockholmban, így az ablakot teljesen leengedtük. Mélyeket szippantgattam az amerikai levegőből, amit nem éppen mondanék tisztának, inkább másnak. A forgalom igen nagy volt a délután derekán, araszolva haladtunk tovább. Azonban mikor felértünk a domb tetejére elénk tárult a Golden Gate híd teljes pompájában. A lányok elámulva figyeltek, Oliv még a fényképezőjét is előkapta. Jó pár képet ellőtt, nem csak a városról, de rólunk is. Végre kissé felhőtlenül éreztük magunkat ebben a társaságban.

Nem sokkal később a szobáinkat is elfoglaltuk a szállodában, igényes tágas helyen voltunk és erkély is járt mindegyikhez. Egy kis pihenés mindenkinek kellett, ezért megbeszéltük, hogy pár órát pihenünk aztán találkozunk a hely étkezőjében.

/Jame Alis/

A kényelmes antik hatású fotelemben ülve azon gondolkoztam, ha Saade becsap, nagyon megfizet érte. Itt szórakozik velem, húzza a drága időnket, nekem meg felelnem kell a megbízómnak, a nagybátyámnak. Nem kis pénzért kockáztatok mindent, és ha ez a szerencsétlen elszúrja, azt megemlegeti. Rá kellene ijesztenem erre a szedett-vedett csapatra, ha a címet megtalálták a tervrajz is meglesz. A vérszomjas ebem éppen a lábamhoz dörgölőzött, én pedig megsimítottam a hátát. Majd felálltam, az ablak elé sétáltam. Az eszem a megfelelő időponton járt, amikor felhívhatom a kedvenc bűntársam.  A méregdrága órámra pillantottam, késő délután volt. Előhúztam a zakóm zsebéből a mobilt. Egy hétköznapi ember azt hinné egy gazdag üzletember vagyok. Az igazság az, hogy nem állok tőle messze, csak nem tisztességes üzletekkel keresem a kenyerem. Mosolyra húztam a szám szélét, nem tudom magam elképzelni jófiúnak. Nem menne már.
A telefon kicsenget és hamarosan a másik irányból érkezett a hang.

-          Tessék. – mondta nyájasan.

-          Gyorsan mondom, mert tudom, hogy úgysem érsz rá. Rájuk kell ijeszteni, és én erre kiterveltem valamit. – hadartam a megszokott tempómnál gyorsabban, ezt a beszélgetést senkinek sem szabad hallania.

-          Csupa fül vagyok. – kuncogást hallottam, az ötlet számára is elfogadható volt.

-          Küldöm az embereimet, kicsit megkergetik őket. Hátha sikerül a jó irányba terelni a báránykákat. Őszintén nem tetszik, hogy ott van velük az a volt FBI-os tag.

-          Nem sokat ér ő ott.

-          Rendben, neked elhiszem. Az emberek mennek. – zártam le a megbeszélést és visszafordultam a szoba felé.

9. fejezet ~ Az élet egy nagy kaland

Most, hogy már itthon vagyok - ismételten elnézést a késésért - feltettem a következő fejezetet. Nem lett olyan hosszú, de annál bensőségesebb hangulata van. A cím az egyik szereplő mondatára utal a részben. Várom sok szeretettel a hozzászólásokat, pipákat és új rendszeres olvasókat.:)

Kicsit csalódott voltam előzőnél, mert mindössze egy, ismétlem 1 kommentet kaptam. Már a megszokott szám is csökkent. Ennyire lapos és rossz lenne a sztori? Írjátok meg kérlek mi ennek az oka!

Magnetic

A hideg, fekete fémek látványa megrémített. A majdnem besötétedett esti ég alatt még veszélyesebbnek látszottak. A libabőr is előjött a világos bőrömön, talán a hűvös, kora nyári svéd időjárás is előidézhette, ám ennek más oka volt. A szívem kétszeresen vert, végignézve a rakás fegyveren, volt közte pisztoly, puska, valamint pár más is, amiket nem ismertem. Az ujjamat hozzáérintettem az egyikhez, majd hirtelen el is vettem tőle. Kábultan fordultam Andrew felé, valami választ várva. Megragadtam és meg is szorítottam a vállát, ő halkan felszisszent.

-          Mondj már valamit!  - lobbanékonyságom miatt nehezen vettem levegőt is.

Drew letette a gépét a hátsó ülésre, megragadta a kezem és alaposan belevájta a tekintetét az enyémbe. A szemeiből kedvesség sugárzott, a többiek azonban szúrós tekintettel pillantottak felénk, majd belenéztek a csomagtartóba.

-          Nyugodj meg Oliv. Nem bántunk senkit sem, de ki tudja, ki akarhat minket. Ez nem kispályás játék, érted? – óvatosan bólintottam – Mindössze önvédelemből kell, ártatlanokat nem bántunk. Az ellenséget sem megölni szeretnénk, csak megakadályozni abban, hogy esetleg mi legyünk az áldozatok. Kérlek, ne félj ettől. – lassan közelebb vont maga elé, finoman megölelt.

Mindössze másodpercek teltek el, aztán lenézett rám, elmosolyodott. A fejét hozzám közelítette, és mire észbe kaptam az ajkaink összeértek. Ez nem tudtam hova tenni. A szívem háromszorosára gyorsult csodálkozásomban, de nagyon jó érzés járt át. Félve viszonoztam, az amúgy is óvatos csókot. Ám hamar eltávolodtunk, ez nem az a pillanat, amikor ezt tehetjük. Mikor ránéztem és félszegen mosolyogtam olyan vörös lehettem, mint egy túlérett paradicsom. Ő is körülbelül így festett. Visszafordultam, de két megdöbbent szempár bámult felém. Ha lehet még inkább a fejembe szállt a vér. Végül látva milyen esetlennek tűnök így, a többiek is inkább visszatértek a dolgukhoz. A volt ügynök kivette a számítógépét, Eric bedobta a hátsó ülésről a táskát a csomagokhoz, majd bezárta az autó hátulját. Engem a kocsi ajtajának nyílása hozott vissza a gondolataimban tett sétából. Calvina fogta a kitárt ajtót, várva egy reakcióra.

-          Indulnunk kéne innen. – biccentett a fejével Saade. Mind helyeseltünk, végül beültünk a járműbe.

Drew ült a kormány mögött, mellé én férkőztem be az anyósülésre. A svéd és az olasz hátul foglaltak helyet. A motor beindult, mi pedig ezzel elhagytuk a parkolót.

-          Most hova megyünk? – hajolt előre Landry, a hangja kíváncsian csilingelt.

-          Meghúzzuk magunkat a Stockholm határán lévő, két éve nem használatos katonai kiképző egységben. Átköltözött a hely délebbre. – magyarázta a sofőrünk, közben az útra koncentrált.

Bőven besötétedett utunk során, de az utcai fények szüntelenül bevilágítottak az ablakon. Nagy csend telepedett ránk, senki sem szólalt meg a félórás autóút alatt. A főúton száztízzel hasítottunk végig, mígnem elfogytak az épületek, és magas fák tűntek fel. Lehajtottunk egy mellékútra, az agyam egyfolytában a fegyverek valamint az apám körül járt. Végül a kis út egy viszonylag nagy, kerítéssel körülvett épülethez vezetett. Előtte egy tíz járműnek helyet biztosító, kaviccsal leszórt parkoló volt kialakítva. Beálltunk az elejére és mikor a motor leállt, kivágtam az ajtót. Mind kiléptünk a hűvös valósságba, ki a gondolataink legaljából. Kísértetiesen elhagyatottnak tűnt az építmény, itt azonban senki sem keresne bennünket. A járgány csipogott, jelezvén Andrew bezárta, majd elindultunk. Nagy nehezen átmásztunk a kerítésen, földet érve pedig elmosolyodtam. Annyi mindent csináltam ebben az egy napban, amit eddig el sem tudtam képzelni, hogy valaha is fogok. Hatalmas kaland ez az egész, és egyre inkább növekszik.

-          Rakjunk egy kis tüzet itt kint. Később bemehetünk aludni az épületbe. – javasolta az ügynök.

-          Nem veszik észre a füstöt? – kérdeztem kicsit aggályosan, meg volt rá az okom.

-          Nem hiszem. Már vagy egy mérföldön keresztül nincs lakott terület. – számolgatott fejben Saade, és két egyetértő bólintást is kapott. Én pedig megnyugodtam.

A srácok összegyűjtöttek pár ágat, majd egy öngyújtó segítségével meg is gyújtották. A világosság és egy kis meleg nyugtatóan hatott ránk. Végre láttunk egy kis pozitív dolgot ebben a káoszban. Letelepedtünk a tűz köré egy félkörben, olyan barátságos hangulat alakult ki, akárcsak egy családi kiránduláson. Kezdünk összeszokni, együtt megoldani mindent. Egy fontos dolgot még meg kellett beszélnünk és hamarosan szóba is fog kerülni, mind tudjuk.

-          Calvina, hogy kerültél te Stockholmba a meleg Olaszországból? – kíváncsiskodtunk, hát valahogy meg kell ismernünk egymást. A lány elvigyorodott, majd nagy levegőt vett.

-          Mondhatjuk szó szerint is. Le akartam hűteni magam. Nyugodtabb életre vágytam, mint amit a Róma melletti városban megkaphattam. Világot szerettem volna látni és tessék, a higgadtság áll tőlem ebben a pillanatban a legmesszebb. Még munkát sem volt időm keresni.

-          És csak így lehetőségek nélkül indultál el? – érdeklődött Drew, engem is foglalkoztatott ez a kérdés.

-          Az élet egy nagy kaland, nem? – vigyorgott az olasz lány. Mind felnevettünk és egyetértve bólogattunk. – Saade, hogy döntötted el, hogy posztár leszel? – érdeklődött vissza.

-          Kis gyerek, nagy álom. – a tűzet nézte, miközben szélesen mosolygott. Végül felpillantott ránk. – Az álmaim útján lépdeltem, míg meg nem történt ez az eset. Sokat énekeltem a tükör előtt, a szüleimnek az esküvőjükön. Ma is imádom csinálni.

Megborzongtam, kis csend telepedett a csapatunkra. A láng hangosan pattogott, messziről tücskök játéka hallatszott az erdőben.

-          Mondjak valamit olaszul emberek? – próbált Landry kicsit visszahozni minket. Elnevettem magam és vártam a mondanivalóját. - Olivia, tu sei il prossimo.

-          És mit jelent? – figyeltem fel a nevemre, vigyorogva néztem a már nem is olyan idegen feketehajú lányt.

-          Azt jelenti, te vagy a következő. Meséld el, hogy kerültél ide. – biccentettem vidáman, közben a tekintetem végigvezettem a többieken.

-          Én is egy gyermeki álmot követtem. Már kiskoromban megfogott ez a csodálatos ország. Egész életemben ezt terveztem, édesapám pedig mindenben támogatott. Kerestem munkát a segítségével, amit Ericnek és persze Tomasnak köszönhetek. – intettem felé, ő pedig barátságosan vissza. Hm, most megint normális. –  Valamint Andrew is kellett, a lakáskeresésben. És végül sikerült itt kikötnöm. – rántottam meg a vállam egyhangúan.

-          Te Drew? Veled mi a helyzet, miért hagytad ott az FBI-t? – érdeklődött tök normálisan az énekes. Lehet az igazi okot még én sem tudom a mai napig.

-          Imádtam ezt csinálni, elkapni a rosszfiúkat, nyomozni és kezelni az FBI főhadiszállás kütyüjeit. Sőt most is szeretem csinálni, talán ezért is mentem bele ilyen könnyen ebbe a magánakcióba. Emellett érdekelt egy teljesen más ág is. A nyugodt élet és a fényképezés, nagyon szerettem csinálni. – magyarázta kissé szorongva.

-          Mi lett? Csak így feladtad az egészet a könnyű dologért? – kérdezte a hosszú szünet közben Calvina.

-          Több kellett hozzá. Az egyik legjobb barátommal végeztem el a kiképzést, egy osztagba, majd csapatba kerültünk. Mi voltunk az egyik legjobb alakulat. Aztán egy küldetésen, a véletlen folytán nem figyelt, mire tudtam volna hátulról fedezni, a fickó meglőtte. Már nem tehettünk semmit érte, láttam őt meghalni a padlón és ennél nincs rosszabb. Bár a bűnözőket elkaptuk a fájdalom nem távozott. Én nem akartam több ilyet látni a jó oldalról, ezért inkább kiléptem Ted temetése után. Maradtam a nyugodt visszafogott svéd életnél egészen mostanáig. Próbáltam felejteni.

Pár percig ismét csendesen ültünk a gondolatainkban. Ezt sosem gondoltam volna én magam sem. Apa sem említette ezt semmilyen értelemben. Mindegy, megtudtam az igazságot. Én már szorító mellkassal úgy éreztem nemsokára megbeszéljük, amit eddig halasztottunk. Jól gondoltam.

-          Ezek után mi következik? – karolta át saját libabőrös kezeit Landry.

-          Beszélek azzal a nagyképű nyápiccal telefonon, megmondom neki meg van a cím. Biztos minket akar majd odaküldeni, szóval valószínűleg holnap indulunk Amerikába. – dörzsölte a tenyerébe az arcát.

-          Csak így terv nélkül? – nyílt tágra a lány szeme.

-          Természetesen van terv, de mindent a maga idejében. Tökéletesíteni kell, minden a mi oldalunkra billenjen. – felelte Saade, a lány összeráncolt szemöldökkel, elgondolkozva nézte.

-          Ha valóban indulni akarunk holnap egy másik kontinensre, pihennünk kell egy kicsit. Menjünk be és aludjuk egyet.

Az ötletem nagy sikert aratott, mind egyetértettek. Elindultunk az építménybe. Stabilan állt, bár már semmi nem volt benne, se ajtó, se ablak. Eléggé szétkapták az idetévedők, de számunkra tökéletes, hogy meghúzzuk magunkat. Az első emeletig másztunk a lépcsőn. A fiúk hoztak az autóból hálózsákokat, és abban helyeztük kényelembe magunkat. Ez után a mozgalmas nap után könnyű volt megpihenni. Ám mielőtt elaludhattunk volna megszólalt Eric.

-          Sajnálom, hogy mindenkit belekevertem ebbe az egészbe. Tényleg. Viszont nagyon örülök nektek, nélkületek nem mennék semmire.

Tudomásul vettük félálomban, ez még jobban megnyugtatott. A kedves szavak visszatérítettek a hitembe, egy barátnak szívesen segítek. 

Másnap reggel az üvegtelen ablakon beszűrődő fény keltett fel. Nyöszörögve bújtam ki a hálózsákból, megtöröltem a szemem, végül nyújtózkodtam is egyet. Mire tisztán láttam és körülnéztem senkit sem volt velem, csakis az üres fekhelyeket bámultam. Összeráncolt szemöldökkel tornáztam fel magam. Ekkor lépdelt felém az épület mögül Landry vigyorogva, én pedig semmit nem értettem. Megállt előttem és intett abba az irányba, ahonnan az előbb jött.

-          Jó reggel álomszuszék.  – visszhangzott a köszönés. Elindultunk a fényárban úszó, teljesen üres folyosón.

-          Merre vannak a srácok? – igazgattam a hajam, valahogy álljon is alvás után.

-          Mikor felébredtem, akkor sem voltak meg. Gondoltam körbenézek, biztosan itt vannak valahol. Aztán megtaláltam őket. Nézd meg magad is mit csinálnak. – vigyorgott, miközben megérkeztünk egy ablakkerethez az épület másik felében. Kikukucskáltam a nagy résen.

Egy pillanatig figyeltem, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Hátul megtalálták a kiképzőközpont ottmaradt gyakorló pályáját. Azon versenyeztek ki ér át rajta hamarabb. Épp a gumikerekekben futottak, majd következett a salakban kúszás, azután átmásztak egy kötélpályán. Mi ezt jókedvűen néztük és drukkoltunk nekik. Mikor a vége felé jártak mi is lementünk hozzájuk. Konkrétan egyszerre értek ki a pályáról, szóval az eredmény döntetlen lett.

-          Őrültek vagytok. – közöltem velük mosolyogva, a popsztár biccentett, Andrew pedig át is karolt. Mindketten enyhén lihegtek.

-          Ez akkor is király volt. – nyújtotta a nyelvét kicsit Saade, a versenytársa bólintott.

-          Az biztos, régen csináltam ezt már végig.

-          Én először csináltam. – kötekedett a másik fél, veszekedés szaga van. Szerencsére Calvina is észlelte.

-          Héj, hagyjátok abba. – kérte őket, végül Erichez fordult – Beszéltél azzal az emberel?

-          Igen, még korán reggel. Túl sokat nem mondott, csak flegmán gratulált, amit inkább nem vettem figyelembe. Azt akarja, amire gondoltunk, mi megyünk Amerikába.

Mindannyian magunka merülve tudomásul vettük a tényt, ezzel nem ért véget a kalandunk. Pedig már ideje lenne, egyre nehezebb lesz ezt a súlyt cipelni a vállunkon. Engem eközben még egy gondolat zaklatott ezzel párhuzamosan. Lenéztem a vállamon lévő kézre. Fogalmam sincs ezt Drew most hogyan is gondolja. Pont most? Az úton San Francisco-ba meg kellene ezt beszélnünk.

-          Mikor indulunk? – eresztett el a srác, közelebb lépve Saade-hoz.

-          Akár azonnal. Bemegyünk valahova reggelizni, aztán indulhatunk is.