2014. április 22., kedd

8. fejezet ~ Time is tight

Elnézéseteket kérem, hogy ismét megvárattalak kissé titeket. Ennek ellenére most végre meghoztam a következő fejezetet. A szereplők által választott út kezd nehezedni, ők pedig kezdenek egyre feszültebbé válni. Elég is lesz az árulkodásból. Olvassátok el, pipáljatok és írjatok /akármilyen/ véleményt nekem!:) Az előző hozzászólásokra válaszoltam már, köszönöm szépen azoknak, akik írtak.
Kellemes felfedezést!

Olyannyira kezdett verni a szívem, mint még soha, a verejték elborított. Majdnem felkiáltottam egy "Mit művelsz?"-et, de eszembe jutott a másik helységben az őr. Csendben kellett maradnunk, hogy megmentsük a még menthetőt. Calvina az ujjait tördelve, idegbetegen fordult felém. Remegő kezekkel odasiettem a sarokhoz és kinéztem. Mivel mozgó kamerákat pillantottam meg nem volt olyan súlyos a helyzet. A srác futkosva egyik oldalról a másikra kerülte ki a képet. A fejemhez emeltem a kezem kínomban, de szerencsére kissé megnyugodtam. Ekkor Landry is nekieredt Saade bátorító kézmozdulata után. Miért bohóckodnak? Már szinte nevetnem kellett rajtuk. Aztán a következő pillanatban a látóhatárban megjelent Andrew, jelezve, elintézte a kamerákat. Odaérve mellém, figyelte min kezdek iszonyatosan, ugyanakkor halkan nevetni. A két ember ide-oda szédelgett a folyosón. Rögtön próbálta elfojtani a röhögést kevés sikerrel. A fekete hajú lány még közel volt, így meghallott bennünket. Gyorsan visszafordult, és csóválni kezdte a fejét, óvatosan mosolygott saját magukon. A pökhendi ötletgazda később kapcsolt, megállt a futásban a közlekedő közepén, pislogva figyelt minket.
-          Mi az ördög olyan vicces szerintetek? – túrt a sötét hajába, értetlenül pislogott, aztán szerintem leesett neki.
-          Tudod sikerült hatástalanítanom a palota portáján egy órára a kamerákat egy különleges trükkel. Nem fog nekik feltűnni, de sietnünk kell. – avatott be mindannyiunkat Drew.
-          És Olivia hagytál minket itt hülyét csinálni magunkból? – kérdezett vissza a sztár.
-          Ezek szerint. Jó volt kiröhögni. – vigyorogtam önelégülten – Most azonban akkor siessünk, mindössze egy óránk van.
-          Óvatosnak kell lennünk, nehogy valakivel összefussunk. – pillantott körbe az olasz.
Mindannyian elindultunk ismét előre, Saade még haragosan fújt egyet. Idő hiányában biztosan lenyelte azokat a szép szavakat, amiket ki akart mondani. Az utunk során kanyarodtunk egyet, bátran lépdeltünk. Magunk előtt megpillantottunk egy hosszúra nyúló aulát, rengeteg ajtóval, néhol cserepes növényekkel és kis mahagóni asztalokon régi, antik vázákat. A következő dologtól az ereimben megfagyott a vér, megmerevedtem. Fütyülés hallatszott mögülünk. A lehető legcsendesebben hátrakaptam csak a fejem, szinte egyszerre a többiekkel. A gyönyörű helység folytatódott abban az irányban is. Egy másik biztonsági embert pillantottam meg, nekünk háttal lépdelt, még nem vett észre bennünket. Visszaosontunk a kanyaron túl, ismét a falnak simulva. Suttogva, majdnem némán beszéltünk.
-          Most mi legyen? Ezen a folyóson kell lennie annak, amit keresünk. Akkor is, ha nem tudjuk mi az. – húzta le Landry a napszemüveget, utánoztuk a mozdulatát. Én megrándítottam a vállam, fogalmam sincs, mit lehetne tenni.
-          Valahogy el kell terelni a figyelmét és elérni, hogy elmenjen innen, mielőtt megtalálna minket. – vette át a szót Saade, egy laza mozdulattal zsebre vágta a szemüveget. Az őr közben visszafordulhatott, mert egyre hangosabban hallottam a fütyörészését.
Andrew hirtelen mozdulata meglepett, elindult egy ajtó felé, óvatosan benyitott. Egy kis helység volt, amolyan raktárszerű. Csodálkoztam, hogy nincs bezárva.
-          Ide el tudtok rejtőzni, amíg erre elcsalom az őrszemet. – arra fele biccentett a fejével. Már csak abban reménykedtem, véletlenül sem néz majd oda be.
Bólintottunk, beléptünk a helyiségbe, ám az ajtót még nem csuktuk be. Drew körülnézett, talált egy kevésbé értékes vázát vagy talán egy kevésbé szépet, meglökte a kezével. Az hatalmas csörömpöléssel darabjaira hullott a földön. Rossz volt ránézni a drága szilánkokra. A következő pillanatban elkiáltotta magát.
-          Fussunk a másik szárny felé haver! – ezzel futva megindult hozzánk, halkan becsukta az ajtót. Szűken voltunk, de elfértünk.
Elő is állt az elterelő hadműveletünk, mind elismerően néztünk rá. Aztán nekiálltunk imádkozni, nehogy itt keressenek először. Végül is két gyerekre próbáltuk terelni a gyanút. Hallottuk, ahogy a biztonsági őr elszalad az ajtó előtt.
-          Ki tette ezt? Jöjjön vissza! – mély hangja visszhangzott a csendes folyosón. Egyre távolabbról jött a futásának zaja.
A volt ügynök kilesett, megragadta a kezemet és húzni kezdett. A többieknek intettem, kövessenek bennünket. Rohanni kezdtünk, azonban a kezem még mindig Andrew-éval fonódott össze. Ez, ha nyugalmat nem is, de hatalmas biztonságérzetet adott nekem. Benne feltételek nélkül bízom.
Visszasiettünk az előbb elhagyott helyünkre. Óvatosan benyitottam az első helységbe. Nagyon reménykedtem, egyikben sem lelünk mást. Mögöttem a két srác benézett, nem volt semmi érdekes leszámítva még több csicsás bútort. Székeket és egy asztalt, valamint hatalmas lila függönyöket az ablaknál. Azonnal becsuktuk és ezzel jöhetett a következő. Abban annyi volt a különbség, hogy egy hatalmas kanapé is bekerült az ízlésesen tapétázott fal mellé. A soron következőn már be sem nyitottunk, mert hangokat hallottunk mögüle. Kissé ijedten, reménykedve, nem figyeltek fel ránk, inkább folytattuk egyel arrébb. Andrew rápillantott a karórájára, összeszorította az ajkát és tátogva figyelmeztetett bennünket, már csak negyven percünk van. Bekukkantottunk, ez valamivel nagyobb szoba, mint a többi. Egy nagy tárgyalóasztal volt benne, hatalmas, valószínűleg puha főnöki székkel. Előtte öt hasonlóan kényelmes ülőhely félkörbe volt állítva. A főnöki szék mögött a falon hatalmas festett műalkotás díszelgett. A függönyök körülötte teljesen ugyanolyanok voltak, mint az előzőekben csak be voltak húzva. Így az egész szobára félhomály borult. Az ajkamba haraptam, ennek kell lennie, itt megtalálhatjuk. Ebben a pillanatban gyors léptek és mormogás ütötte meg a fülem. Mivel a srácok előttem álltak belöktem őket a szobába, Calvina csuklóját megragadva húztam be.
-          Nem hiszem el, idióta kölykök. – csörömpölést hallottam, valószínűleg a vázát nézegette az ember.
Lassan behajtottam az ajtót, végül lehúzva a kilincset a lehető legcsendesebben becsuktam magunk után. A művelet végrehajtásával hatalmas sóhaj hagyta el a számat. A szívverésem kezdett helyreállni, az iménti kis akciónk után. Bentről még hatalmasabbnak tűnt a terem.
-          Mondhatom ez remek! Most beszorultunk ide. Nem fogjuk tudni megtalálni. – pufogott csendesen a híresség. Legszívesebben már betömtem volna a száját valamivel. Meg fogjuk oldani, de ha nyavalyog, csak minket idegesít.
-          Nyugi Saade, talán nem is kell innen elmenni. Ez egy tárgyaló lehet, és a többi szobában nem volt besötétítve sem. – magyarázta az ablak felé mutogatva az ügynököm.
-          És vajon miért sötétítenék be a tárgyalót? Biztosan valami titkos dolog miatt. – üzente szájbarágón a fekete hajú lány az énekes felé.
-          Jó, akkor lássuk miből élünk. Álljunk neki keresgélni. – hárított Saade, mert mindenki neki támadt. Nem mondom, hogy nem érdemelte meg.
Őszintén nagyon remélem, ez a hely az, ahol megtaláljuk azt a címet. Drew kutatni kezdett a polcon és a vázák között. Calvina a kapcsolókat tanulmányozta, Eric pedig a hatalmas asztal fiókjait nézegette. Én is indultam volna valamerre, hasznossá akartam tenni magam, ekkor a zsebem rezegni kezdett. Idegesen előkaptam a mobilom, a képernyőjére néztem. Basszus ezt nem hiszem el, ha kinyomom, rájön, valami nincs rendben. Tudja, hogy neki mindig felveszem a telefont, általában szeretem, ha hív, megnyugvást ad. De most. Bűntudatom van, édesapám a jófiúk oldalán dolgozik, én pedig pont azaz oldal ellen tevékenykedem. A többiek felkapták a fejüket, rosszallóan néztek rám, ideges voltam. Két tűz közé szorulva gyorsan kellett gondolkoznom.
-          Muszáj felvennem! – mondtam határozottan, majd a fogad gombra léptem.
Eric feszülten a hajába túrt, az olasz lány furán nézett rám, de engem nem érdekelt. Egyedül a volt ügynök folytatta a munkát "megjegyzés" nélkül, én hátat fordítottam.
-          Szia, hercegnőm! Hogy vagy? – érdeklődött kedvesen édesapám.
-          Szia. Én nagyon jól vagyok, csak éppen dolgozom. Inkább mondd, veled mi van. – siettem, mert nem szeretnék sok időt pazarolni, ugyanakkor feltűnően idegesnek sem szeretnék látszani. Erre nagyon kell összpontosítanom.
-          Holnapután megint elutazom, kicsim. Nagyon sokat dolgozol, mi lenne, ha kivennél pár nap szabadnapot? – persze hogy velem foglalkozik. Ez annyira jellemző rá. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett és pillanatról pillanatra nőtt.
-          Mi? Vigyázz magadra! – figyelmeztettem, közben az ajkamba haraptam. Saade intett, mi lenne, ha leraknám és segítenék. Mérgesen leintettem.
-          Komolyan vegyél ki egy szabadnapot kicsim, túlhajtod magad. –annyira rosszul esett, hazudtam neki. Már fojtogatott a sírás, a könnyek gyűlni kezdtek a szememben.
-          Majd meglátom, mit tehetek. – elcsuklott a hangom, próbáltam magam tartani – Tényleg megyek, Saade nem örülne, ha valamit későn csinálnék meg. – hangsúlyoztam ki a szavakat a szóban forgó személynek címezve.
Kinyomtam, ennyire felszínes beszélgetésem még nem volt vele. Miért pont most hívott? Ritkán tudok vele beszélni az FBI küldetései miatt, bármikor megejthette volna ezt a telefont. A fenébe is. Eddig nem is gondoltam rá, hogy elárulhatom őt.
-          Srácok ez a fiók be van zárva! – felfigyeltem, gyorsan letöröltem a ki nem folyt könnyet, visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket.
Eric rángatta a fiókot, odasiettem a többiekkel együtt. Volt is rajta egy aranyfoglalatú kulcslyuk.
-          Valahogy biztosan ki lehet nyitni. Annyi kis trükk van rá. – magyaráztam, hátha valakinek van valami ötlete.
Andrew felegyenesedett a guggoló helyzetéből, körülnézett hátha talál egy hasznos eszközt. Hunyorítva nézett maga mögött körbe, Landry a hajában turkált.
-          Nekem van hullámcsatom. A filmekben be szokott jönni. – mosolygott óvatosan, az énekes elvette tőle.
-          Várjatok! Szerintem arra nem lesz szükségünk. – simított végig a falon Andrew a kép szélénél. Most, hogy jobban megnéztem egy alig látható kis mélyedés volt a képkeret pereménél. Csak legyen ott az a fontos cím. Már nincs sok időnk és ki is kell valahogy jutnunk innen.
Mind odagyűltünk a kép széléhez, a srác visszaadta Calvina hajcsatját. Félretolta a hatalmas festményt, ugyanúgy le volt mázolva mögötte a fal. Az ügynök megpróbált halkan kopogtatni a burkolaton. Egy apró koppintás elégnek is tűnt.
-          Ez üreges, tehát van mögötte valami. – szólt komoly arccal.
-          Ilyen egyszerű helyre tették volna? – csúszott feljebb a szemöldököm, és kerestem a fal és a nyílás közötti rést.
-          Miért a zárt fiók mennyivel lett volna jobb? – vigyorgott Landry. Ott a pont.
Megtaláltam, amit kerestem, a falat is arrébb lehetett csúsztatni. Elhúzva mögötte egy széfet pillantottunk meg.
-          Mennyi időnk maradt? – nézett kérdőn Saade, szemügyre vette a páncélszekrényt.
-          Mindösszesen tíz perc. – ráncolta a homlokát a másik srác.
Mi lányok ijedten összenéztünk, a testemet elöntötte az adrenalin. A szívem a torkomban dobogott, féltem a lebukástól. Vagy csak attól, hogy apámnak csalódást okozom.
-          Valami dátumnak kell lennie, hisz négy számjegyet kér. – tippelt Eric – Legyen az idei.
Bepötyögte, megnyomta a tovább gombot. A széf pityegett, tehát a kód hibás volt. Valami fontos dátumnak kell lennie.
-          Szerintem a svéd államalapítás lehet. – gyorsan bepötyögtem, de az sem felelt meg. Ez egy lehetetlen küldetés. Annyi kombináció és lehetőség van. Az idő meg csak rohan, nem tudjuk megállítani.
-          Akkor szerintem a palota épülésének az ideje? – kérdezte az olasz – Segítsetek nem emlékszem.
Csettintgetni kezdett az ujjaival, Drew időben kapcsolt és bepötyögte az évet. Egy kattanást hallottunk, az ajtó felé fordultam, de rá kellett jönnöm, hogy a széf nyílt ki. Hatalmas kő esett le mindannyiunk szívéről. A feszültség enyhült, bár az idő szorított. Azonnal kivettük a tartalmat, egy köteg papír volt benne. Egy titoktartási szerződés, pár nyilatkozat és a legalján egy boríték. Eric a kezébe vette, kibontotta és a félbetűrt papírt is szétnyitotta. Úgy tűnik a szerencse mellénk szegült, ugyanis megtaláltuk a címet. Remélhetőleg ez az.

USA, San Francisco, Waller Street 84.

Mindösszesen ennyi állt a papíron. Elkezdett kattogni az agyam, ez Amerika. Te jó ég, most azt akarják, hogy egy másik kontinensre is átmenjünk. Természetesen mindig is el szerettem volna oda jutni, de nem ilyen kereteken keresztül. Akkor ez valóban komoly dolog lehet, másképp nem ott lenne elrejtve, amit keresünk. A dolog kezdett eldurvulni.
-          Fényképezd le, és menjünk innen! Négy és fél percünk van. – figyelmeztetett minket Drew.
Mondjuk ez egy remek ötlet, így nem kell elvinnünk, és ha el tudunk úgy tűnni, hogy nem vesznek észre, megúszhatjuk az egészet. Nem fogják tudni sem, hogy itt jártunk egyáltalán. Jó hír, hogy nem raboltunk, de a betörés már a számlánkra van írva.
Az összes papírt visszahelyeztük a páncélszekrénybe, úgy ahogy volt. Becsuktuk, visszacsúsztattuk a faldarabot és a képet. Körülbelül maradt két percünk köddé válni. A félelem elöntött, Eric már az ajtónál hallgatózott.
-          Itt köröz az őr! – emelte a fejéhez a kezét. A szeméből neki is félelem, de ugyanakkor elszántság is tükröződött.
-          Akkor menjünk hátul. – vigyorgott a volt FBI ügynök, miközben kinyitotta az ablakot.
A lehető legnagyobb sebességgel arra vettük az irányt. Calvina mászott át először, meg voltam rémülve. Ilyet még nem csináltunk és azért magas volt az a fal. Összesen másfél perccel pedig az idegeink is nehezítették a mozgást, úgy remegtünk, mint egy levél a vihar verte ágon. Az olasz társunknak hamar sikerült teljesítenie a kihívást, valóban meglepett. Én lettem volna a következő.
-          Ezt nem. Nem merem. – akadékoskodtam lenézve a sötétzöld fűre.
-          Dehogynem. – mormogta Saade.
-          Inkább menj. – utasította az ügynök – Utánad megyünk mi is.
Elindult lefelé, közben a régi barátom megfogta a kezem, így át tudtam mászni az ablakkereten.
-          Sikerülni fog ez, Oliv! Ha az a sztárocska megcsinálta, neked is menni fog. – kacsintott felém.
Az adrenalin szintem ismét a tetőponton volt. Leereszkedtem a falon, a lábammal szilárd mélyedést kerestem. Mászás közben tudatosult bennem, körbe sem néztünk mielőtt elindultunk. Mi van, ha valaki észrevett? Andrewtól nem tudtam megkérdezni, mert ő is nekiállt utánam mászni. Hirtelen két kezet éreztem meg a derekamon, Saade segített lejönni. Megnyugvás járt át, amikor szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Alig volt időm kifújni magam, azonnal rohanni kezdtünk a kerítés mentén kifelé. Ekkor tűnt csak fel, már kezdett sötétedni, a délután lassan estébe csapott át. A szürkületben nem igazán lehetett bennünket észlelni.
-          Gyertek, kissé hátrébb parkoltam az autóval. – lihegett a srác, közben lassított a tempón.
-          Ha ezt megússzuk, akkor nagyon királyok vagyunk. Főleg te Andrew. – vigyorgott Calvina – Őszintén kezdem élvezni, úgy érzem magam, mint egy filmben.
Halványan elmosolyodtam, ekkor megálltunk a kocsinál. Levettük a hülye sapkákat, szemüvegeket, és az idióta táskákat, valamint a fényképezőgépeket. Mindet beledobáltuk a hátsó ülésen lévő sporttáskába. A slusszkulcs kinyitotta a csomagtartót.
-          Mindent elhoztam, amire szükségünk lehet. – mondta komolyan Evans, közben elővette a számítógépét. Közben benéztem az autó hátuljába.
-          Fegyverek?! Arról nem volt szó, hogy mi bárkit is bántsunk! – tértem ki teljesen a hitemből.

2014. április 3., csütörtök

7. fejezet ~ Ellentétes oldalak

Tudom, tudom. Megint késtem, pedig már az előzőekben úgy oda voltam, attól, hogy időben jöttem a résszel. Szeretnék tőletek elnézést kérni. Meghoztam a hetedik fejezetet, remélem meg lesztek vele elégedve. Igyekeztem a lehető legvisszaadhatóbban leírni minden részletet. Lesznek benne szemszögváltások is.:)
Az előző fejezet hozzászólásaira, már válaszoltam /igen arra sikerült időben/, mindenkinek nagyon köszönöm.♥ Még várok új arcokat, szeretném megtudni a véleményeteket erről a kis történetről. Segítsetek nekem pozitívan hozzáállni, mert szívesen írom nektek.:) Osszátok meg velem a véleményeteket!
Nem is maradt más hátra, nem szeretem sokáig húzni az időt: Kellemes olvasást kívánok.


 A késő délutánban a nap próbálkozott még a vékony felhőréteg mögött. Forgalom szinte nem volt, a járdákon sem láttunk túl sok embert. Megálltunk az utca bejáratánál a kanyarban. Türelmetlennek éreztem magam, kapkodtam a levegőt. Mostanra az agyamban motoszkált egy összeesküvés elmélet, miszerint ez csak csapda és oda akarnak csalni bennünket. Ezt a bogarat Andrew ültette a fülembe, sőt közölte velünk, mindenképpen elkísér minket. Ennek valóban örülök, a közelében biztonságban érzem magam. Rápillantva gyanakvó tekintetbe ütköztem, ami egy pillanatra megenyhült, el is mosolyodott. Calvina inkább türelmetlennek látszott, ő szerette volna a legjobban tudni, most mi is lesz. Összehúztam magamon a ballonkabátom, és visszafordultam az út felé. Legalább negyed órát vártunk, mire valami mozgást észleltünk. Először csak egy test körvonalát láttuk, majd kirajzolódtak Eric vonásai a napsütésben. Viszonylag gyors léptekkel közeledett, mivel egyedül volt megnyugodtam. Aztán észrevettem a hatalmas, csúnya monoklit a szeme alatt. A szívem gyorsabban vert, mint eddig, amikor elém ért átöleltem a vállát. Ez mindössze pár pillanat lehetett, mert azonnal ellöktem magam mellől és morcos tekintetet vetettem rá. Mindenki mással együtt. Saade csak meglepetten nézett, néha Drew-ra pillantott. Kedvem lett volna behúzni neki még egyet, de ezt megpróbáltam magamban elfojtani. Evans gyorsabban kapcsolt, a kezét a sztár felé nyújtotta. Én még mindig nem tértem vissza a gondolataimból.
-          Andrew Evans vagyok. – mutatkozott be, Eric is elárulta a nevét, a hangja rekedtes volt. Hunyorogva bámulta magával szemben a srácot.
-          Igen Eric, Ő itt az, aki egy szó nélkül segített nekem abban, hogy megtaláljunk. Sőt sokat kockáztatott. – mondtam neki gúnyosan – Hogyan rángathattál be ebbe?
-          Ki ez a fickó? Talán egy titkos ügynök? – húzta fel a szemöldökét az énekes, a cinizmus csak úgy sugárzott a mondanivalójából, amit inkább nekem címezett. Egy hang megelőzött a válasszal, a kezemet azonban fenyegetően felemeltem már.
-          Igen, valami olyasmi. Egy volt FBI ügynök. – közölte Drew ugyanabban a hangnemben. Calvinara vezettem a szemeim, a fejét fogva nézte a fiúkat.
-          Hagyjuk abba, ezzel nem megyünk semmire. – a szemem a volt ügynökre szegeztem – Ha nem zavarunk bemehetnénk a házba és megbeszélhetnénk ott is.
Egy fejbólintást kaptam válaszul, teljesen meg voltam vele elégedve. Elindultunk vissza a ház felé, hamar a konyhába vettük az irányt. Leültünk az étkezőasztalhoz, a csendet az olasz lány törte meg.
-          Nem bírom már, megmondanátok, mi folyik itt? Megvertek kicsit és most mehetsz? Tényleg ilyen egyszerű lenne? – kelt ki magából teljesen. A kérdés is a fején találta a szöget, már én is meg akartam érdeklődni, ez hogy lehet. Biztosan van valami hátulütője.
-          Szóval – köszörülte meg a torkát, az ideges arckifejezése mindent elárult – Sajnálom, hogy belekevertelek titeket. Komolyan. Most azonban nagyobb bajban vagyok, mint képzeltem.
-          Mert? – kérdezte ingerülten Landry. Saade nagyot nyelt, végignézett rajtunk.
-          Oliv, neked meséltem a családomról. Engem valóban velük fenyegetnek, viszont, ha megteszem, amit akarnak, akkor békén hagynak minket. Elvileg.
-          Mégis mit? – a torkomban gombóc keletkezett, Andrew történetéhez és ahhoz a címhez biztosan köze van.
-          És ki fenyeget, ha mindenki börtönben van? Megnéztem az adatbázisban. – Drew is kíváncsi.
-          Jame Alis. – mondta ki komolyan.

/Eric Saade/

*Az agytekervényeim egyfolytában kattogtak, természetesen a szeretteimet fogom védeni. Ugyanakkor magamat sem kellene belekevernem semmibe, akkor inkább öljenek meg. Abba biztosan nem mennének bele, a férfi arckifejezéséből látom, hogy blöfföl. Száz százalékig tudom, az egészet kitalálták jó előre, engem mindenképp ki akarnak használni a piszkos munka elvégezésére. Hitetlenül ráztam a fejem, a búra nélküli lámpa pislogni kezdett.
-          Ketyeg az óra Saade, én várom a válaszod.
-          Úgyis tudod, nem választhatok, valahogy rá leszek kényszerítve mindenképpen. – vigyorogni kezdett, rájött nem egy ostoba kis popsztárral van dolga – Miről lenne szó?
-          Ez a beszéd. – úgy tűnik nem az agyonverés hívei, ennek felettébb örülök – Jame Alis vagyok.
Mély levegőt vettem, valószínűleg nem az eredeti nevén mutatkozott be, bár ki tudja, amúgy se tudnám feldobni. Ellökte magát az asztaltól, megkerülte és a kanapén foglalt helyet.
-    Formaságok helyett inkább beszélj! Az én nevemmel amúgy is tisztában vagy. – fontam össze a karjaim, közben az asztallapon szétszórt papírokra néztem. A legtöbb a királyi palotában készült, mikor kisebb voltam a családommal elmentünk a látogatható részébe. Ezek a fotók már mást is ábrázoltak, amiket mi nem láthattunk a körbevezetés során. Szobákat, irodákat, folyosókat.
-          Az ajánlatom nem más, mint megszerezni azt a címet a palotából, amit te megakadályoztál, és arról a helyről, amit senki nem tud hol van, ellopni azt a tárgyat, amiről még én sem tudok semmit. Kacifántos mi? – nevetett fel kajánul, nekem meg összerándult a gyomrom.
-          Az. Ezt mind csak azért, ha esetleg elkapnak én legyek a hunyó. – közöltem nyugodt arccal a tényt.
-      Mondhatjuk úgy is akár. – emelkedett fel állásba – Ha elkapnak nem csak magad sodrod bajba, hanem minket is. Légy óvatos! Ne feled, akkor sem szabad köpnöd a zsaruknak. A családod biztonsága legyen az első. – ezt olyan rezzenéstelen arccal mondta el, mintha egy szál érzelme sem lenne. Próbáltam őt utánozni, de belülről szorított a mellkasom. Eszembe jutottak a kisebb testvéreim és a szüleim, akik mindent megtettek értünk.
-          Benne vagyok!
Megdörzsölte a tenyerét, az asztalhoz lépett, pár dolgot még elmondott az épülettel kapcsolatban, melyik szárnyban nem fontos keresni. Végül utamra engedett a kis ajtón keresztül. Gyors távozásom közben tárcsáztam. Azon kezdtem agyalni, miért nem küldtek velem valami embert, aki majd felügyel. Attól tartok ezt mind a hátam mögött intézik.*

-          Te jó ég. És most mi lesz? – emelte a szája elé a kezét Olivia, óvatosan a másik srác felé pillantott.
-          Nem merem feljelenteni őket, a családom a tét, mint mondtam. Megteszem, amit kérnek, valahogy csak meg tudjuk szerezni a címet. – bár még nem tudom hogyan is csinálhatnám, hogy ne kapjanak el.
-          Valahogy bizto… - kezdte Oliv rosszallóan, de már nem fejezte be, mindannyian Andrewt kémleltük.
-          Oliv én aggódom érted. Már megbocsáss Eric, ez nem ellened irányul. Csak a lányok érdekében szólok közbe.
-          Értem én Andrew. De ki vagy te, aki ebbe csak úgy beleszól? – látszólag nem fejezte be, de ki kellett használnom az időt, hogy közbevághassak – Valahonnan azonban muszáj segítséget szereznem. Rajtatok kívül nem tud az egészről senki, ez jobb lenne, ha így maradna. Szerintem a lányokról is tudnak, nem szeretném, ha ők is a fenyegetések tárgyai lennének. Álljatok mellém, kérlek.
-          Természetesen igyekszünk. – bólintott félénken a barna hajú lány, Calvina mellette óvatosan helyeselt.
-          Oliv beszélhetnénk négyszemközt? – vonta félre a pult mögé a volt FBI ügynök. Szimpatikus a határozottsága, de nagyon nem szeretném, ha keresztbe tenne nekem.
Pár pillanatig olyan volt mintha mutogatva érvelnének egymásnak. Aztán a pasi bólintott, végigsimított a vállán, és visszasétáltak a körünkbe. Valóban nagyon ismerhetik egymást. Le kellene szoknom a cinizmusról, de egyszerűen ez velem jár. 

/Olivia Hastings/

A legnagyobb szerencsénk a mai napon, hogy szikrázóan süt a nap a tavaszi idő ellenére. Így nem tűnik furcsának a teljesen az arcunkba húzott baseball sapka, valamint a sötét napszemüvegek. Ha már a felismerhetetlenségnél tartunk a kezünkben fényképezőgépekkel sétáltunk végig a svéd királyi palota kertjén, követve leghátul a kisebb tömeget. Nem csak úgy éreztem magam, mint egy rossz turista, de jelen pillanatban az is voltam az emberek számára. Ez a mai nap utolsó körbevezetése, késő délután lévén. Eric, Calvina és én szótlanul lépkedtünk egymás mellett, az idegenvezető bosszantó hangját hallgatva. Néha egymásra pillantottunk, de engem lefoglalt az udvar látványa. Emlékszem a képekre a kis könyvemből, amit általános óta előszeretettel lapozgattam. A hatalmas zöld terület a széles sétány mentén. Tökéletesen nyírt gyeppel és bokrokkal fogadott. Tavasz lévén rengeteg színes virág is virított az ágyásokban. Azonban tudtam, nemsokára véget ér a nyugodt kalauzolás. Lassan beértünk az épület előtti lépcsősorhoz. Nem szándékoztam megszámolni a fokokat, de rengeteg volt belőlük. Felpillantva menet közben kissé ódon, ugyanakkor csodás épület tárult elém. A maga vajszínű és fehér falaival, boltozataival. Tudtában vagyok, hogy itt még laknak, és nem is akárkik. Nagyot nyeltem, inkább erre nem is mertem gondolni. Felérve a tetejére a szívem már ki akart ugrani a helyéről, de nem is inkább a kifulladás miatt, hanem a nyomás miatt, ami rajtunk volt. Összenéztünk a másik két társammal, majd mikor mi következtünk beléptünk az ajtón. Egyetlen biztonsági őrt pillantottunk meg rögtön az első kanyarban, a hatalmas előcsarnokban. Lassan haladt a tömeg előttünk, így Saade-nak volt ideje tanulmányozni a terepet. Amikor kiestünk az őr látószögéből, már csak kamerák figyeltek bennünket. Magamban abban reménykedtem, hogy a palota többi részében ritkábbak lesznek a térfigyelők. Amíg mindenki nekiállt fényképezni, mi is elővettük a gépünk, és megjátszottuk az érdeklődő embereket. Így jutottunk közelebb a mellékhelységekhez, és nem túl feltűnően beszállingóztunk. Én léptem be utoljára, becsuktam magam mögött az ajtót és nekitámaszkodtam. A többiek körülnéztek nincs-e bent senki. Tiszta volt a terep.
-          Mi a fenének csináljuk ezt? Kezdek elbizonytalanodni. Ez már bűncselekmény. – piszkáltam a körmeim, bőven rossz idegi állapotban voltam.
-          Nincs más választás.
-          Ha már ennyire benne vagyok miattatok, csináljuk végig Eric-ért. – csattant fel viszonylag halkan az olasz lány, nem akart feltűnést kelteni – Meg kíváncsi vagyok, miért lehet ez a nagy felhajtás.
-          Az engem is érdekelne. – löktem el magam az ajtótól, Eric is bólintott.
-          Vajon hova vezethet az a cím? El kell majd mennünk oda is. – elemezte a helyzetet a magas srác. Most, hogy közelebb áll hozzám vettem észre, körülbelül fél fejjel magasabb nálam.
-          Lehet, jobb lenne nem tudni. – dünnyögtem az orrom alatt a tükörbe nézve a napszemüveg mögül.
-          Ne mondd, téged, egy cseppet sem érdekel? – mosolygott halványan Landry, viszonoztam a gesztusát.
-          De igen! Már mondtam az előbb, csak nagyon könnyen megbánhatjuk az egészet. – próbáltam meggyőzni őket a helyzet súlyosságáról, ők nem tudják, hogy Andrew-n kívül van más FBI-os befolyásoltságom is.
A svéd szupersztár figyelte a mozdulataim a tükörben, ott pillantottam vissza rá. Halványan mosolygott az előbbi mondatomon, de mellette egyikünknek sem volt jó kedve. Megráztam a fejem, elfordultam a tükörtől egyenesen feléje. Az mutatóujjammal a kemény mellkasának böktem.
-          Fejezd be ezt a vigyorgást, te felfuvalkodott majom! Lehet, hogy te örülsz egy ilyen szituációnak, miszerint két lánnyal keverted magad bajba, de ez nekünk nem akkora buli. – meglepődött, de elviselte a korholást, mellettem Calvina szótlanul bólintgatott – Az egészről te tehetsz, mert te vittél fel a lakásodba este, pedig haza tudtam volna menni. És Calvinat is te invitáltad a házatokba az eset előtt. Ha ezeket nem teszed, most nyugodtan élhetnénk a boldog életünket, amiért idejöttünk Svédországba.
-          Elhiheted, ez nekem sem buli! Még mindig nagyszájú vagy Olivia. Az egy dolog, itt nem vagyok a főnököd, de úgy érzem ettől függetlenül barátok sem lettünk. Nem is kell annak lennünk. Intézzük el, amit el kell, és hagyjuk békén egymást. – ráncolta a szemöldökét idegesen, én pedig rábólintottam.
-          Az utolsó az egyetlen értelmes mondatod, amit megismerkedésünk óta kiejtettél. – azt hiszem kezdek túl messzire menni, de ezt már nem vonhatom vissza.
-          Nem hiszem el, hogy ilyen kis kezdő kioktat! – mi? Hogy én kezdő? Mindjárt mondok én neki valamit.
-          Srácok, hahó! Ne álljatok neki kiabálni, mert a végén kiszúrnak. Szerintem már elindultak a következő kiállítási részhez. Nyugodjatok le, nem érdemes veszekedni. – állt közénk a lány, kissé bizonytalanul. Még pont időben, mielőtt olyat mondtam volna, amit igazán nem akarnék. – Lassan készülhetünk.
Mindketten lenyugodtunk, most kezdtem igazán érezni, hogy kimelegedtem. Megmostam a kezem hideg vízzel, majd megtöröltem. A többiek is így tettek, végül a "bunkók királya" Saade megkerült, kikukucskált az ajtót résnyire nyitva. Csalódtam, azt hittem elkezdett közöttünk lenni egy normális viszony. Ez valahogy nem olyan. Mondjuk sokat dob a latban a helyzetünk is, de nem hiszem, hogy mi valaha is barátok lehetnénk, vagy tudnánk normálisan együtt dolgozni.
Időközben felegyenesedett, óvatosan kilépett a folyosóra. Mázlinkra az őr is eltűnt a tömeggel együtt, de mielőtt kiléptünk volna teljesen, körbekémleltünk. Elővettem a kis térképet, amit kaptunk a bejáratnál és megnéztem. Lassan elindultunk egy másik folyosó felé, a lehető leghalkabban caplattunk a cipőinkben. Az út kanyarodott, mi azonban élesen a falnak támaszkodtunk. A srác óvatosan kinézett, majd visszahúzta a fejét. Némán mutogatott, ezek szerint kamerákat látott. Pontosan erről beszélt nekünk Andrew is.

*Drew félrevont a konyha másik felébe, amin picit meglepődtem. Sanda pillantást vetettem rá, ő viszont komoly arccal sétált mellettem. Megállva azonnal szembe fordult velem és belekezdett a mondanivalójába.
-         Jól gondold meg Oliv, ha most belemész, nem tudsz majd kiszállni. Nem engedhetem, hogy hülyeséget csinálj. – barna szemei áthatottak a bőrömön is. Kezdtem csöppet zavarban lenni.
-          Már így is bőven benne vagyok. Hallottam Eric történetét, nem mondom el senkinek. Ezzel is bűntárs vagyok.
-          Sajnos igen. – gondolkozott, a homlokát ráncolta. Ez jól áll neki.
-          Téged sem szeretnélek belerángatni, de egy hangyányit segíthetnél. – mosolyogtam halványan.
-         Figyelj, már nekem is mindegy. Engedély nélkül mentem fel az FBI oldalára. – óvatos vigyor húzódott az arcunkra – Különben is, ha nem kérnél, akkor is segítenék, amíg csak kell. – végighúzta a kezét a vállamtól a csuklómig. Szememmel követtem a mozdulatot, közben jóleső megnyugvás járt át.
Zavartalanul figyeltem, aztán elfordultam és visszamentem a többiekhez. Mindketten helyett foglaltunk, én Saade szemébe nézetem.
-      Jól van, segítünk. Hogy csináljuk? – látszott rajta a megkönnyebbülés, kisebb sóhaj hagyta el az ajkát.
-         Turistának álcázva magunkat bejuthatunk a királyi palotába. Utána már csak az őrt és a kamerákat kell elkerülni. – magyarázta a sztár.
-          A második fele lesz nehéz. – mondta szinte egyszerre Calvina és Andrew.
-    Végül is egyszerűen kijátszhatóak. – kezdett agyalni a volt ügynök – Viszont utána nem jöhetünk vissza, azonnal tovább kell menni a címhez. Kelleni fog egy autó is, és viszem a laptopom. Az lenne a legjobb, ha ti mennétek a palotába – mutatott egyszerre valamennyiünkre – én pedig utánatok megyek az autóval. Összeszedek minden fontos dolgot. Majd ott találkozunk, a kamerákat pedig bízzátok ide.*

Remélem Drew időben megérkezik, mert ha nem, komoly problémánk is lehet belőle. Nem állhatunk itt örökké, ha valaki jön, olyan könnyen lebukunk, mint a pinty. Saade nem várt tovább, fogta magát, kilépett a kanyarból, egyenesen a folyosó legszélére. Erre a mozdulatra felszisszentünk.