5. fejezet ~ Minden megváltozik

Kissé megkésve, elcsúszva a két hetes ígérettől, de itt vagyok. Képzeljétek el már túlléptük a több mint 2000 megtekintést! Annyira örülök ennek, köszönöm.:) Ugyanakkor szomorú vagyok, mert nem írtok nekem. Higgyétek el szörnyen érdekel a véleményetek. Pipáljatok, iratkozzatok fel és hagyjatok véleményt magatok után. Az ad erőt a folytatáshoz, nem szeretném így befejezni.

A fejezet eseménydús lesz, de szerintem végig követhető. Egy kis akciót is fellelhettek a sorok között. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Már csak annyi maradt, hogy kellemes olvasást kívánjak.:)

Slow Down

Egy soha véget nem érő percnek éreztem, amíg kiderül, mi lesz a sorsunk. Csak lecövekelve álltam az ismeretlen nappaliban. Igyekeztem levegőt préselni a tüdőmbe és lehiggadni. Talán most tört rám igazán a sokk, eddig fel sem fogtam mibe keveredtem Eric-kel egyetemben. A tudat, hogy a fenyegetés küldői akár ebben a percben is itt lehetnek és láthatnak megrémisztett. Ugyanakkor semmiképp nem akartam cserbenhagyni a sztárt az elmondott történet után. Akármekkora butaságnak is tartom, hogy nem megy el a rendőrségre, akármennyire nem értek ezzel egyet, támogatnom kell.
Az ajtó kinyílt, Saade megkönnyebbült sóhaja belehasított a ház csendjébe. A megnyugvástól elengedtem magam a feszes tartásból, arcunkról eltűnt minden félelem, ami hirtelen változást mutatott. Ez nem kerülhette el a folyosón várakozó fekete hajú lány figyelmét sem. Ugyanakkor a mi aggódásunk ezáltal gyarapodott.

-          Sziasztok! Calvina Landry vagyok, az új szomszéd! – kezdte csilingelő hangon, a reakciónktól megzavarodott – Rosszkor jöttem? Csak köszönni szeretnék.

Összenéztünk a sráccal, szemkontaktussal nyugtáztuk, nem tűnik bosszúálló bűnözőnek. Óvatosan elmosolyodtam, és közelebb léptem hozzájuk.

-          Eric Saade vagyok. – rázott kezet, mint megtudtuk Calvinaval. Egzotikus és érdekes neve van. Tetszik, pontosan illik rá.

-          Olivia Hastings. – bólintottam, a kezemet nyújtva. Határozott, mégis gyengéd szorítása magabiztosságot sugallt.

Kissé hátráltunk, a lány invitálásnak vehette, mert beljebb sétált. Már mindegy, új szomszéddal nem illik bunkón viselkedni. A popsztár inkább tett egy hívó mozdulatot is a nappali felé.

-          Kérsz valamit inni esetleg? Mással sajnos nem szolgálhatok, nem tudtam a látogatásodról. – magyarázta nyugodtan a mellettem álló.

-          Igen, köszönöm. – míg a hűtőhöz sétált, tovább csacsogott az új ismerősünk – Nagyon szép a házatok. – tágra nyílt szemmel meredtem rá egy másodpercig, végül diszkréten megköszörültem a torkom.

-          Én nem lakom itt, ez Saade lakása. – mutattam felé, ő pedig hevesen bólogatott.

-          Oh, én azt hittem ti…mindegy. Bocsánat a kérdezősködésért, csak a véremben van szókimondó és olykor hangos beszéd. Olasz vagyok. – magyarázta élénken, nekem pedig a szavaitól mosolyognom kellett.

-          Már teljesen érthető. – adta át a poharat Eric. Vendégünk belekortyolt. Látszott rajta, meg akarja tudakolni az ideges viselkedésünk okát.

Közben ismét zörgést hallottunk kintről, ami cseppet sem volt türelmes vagy baráti. Inkább elkapkodottnak hangzott, igen erős kezektől származva. Az idegbaj kerülgetett, azt hittem az agyam játszik velem. Amikor Saade arckifejezése is tükrözte az enyémet, bebizonyosodott, hogy ez a valóság. A vendégünk köztünk kapkodta félő tekintetét.

-          Már megint mi van? Az előbb nem akartam rákérdezni, hátha mást vártatok, de ez aggasztó. – húzta fel a szemöldökét válaszra várva. Nem csodálom, az itt töltött pár percben végig furán viselkedtünk.

A feleletet már nem lehetett kimondani, ugyanis a bejárat túlsó oldalán valaki egyre türelmetlenebb lett. Már tudtam, ezt nem úszhatjuk meg. Megtaláltak minket a fenyegetők. Végül egy magas, kigyúrt férfit láttunk meg a kívülről kicsapódott ajtóban. Gyorsan körülnézett, és elindult befelé.

-          A rohadt életbe! – ordította el magát Eric, majd elrohant a szoba felé, minket otthagyva a nappaliban a cseppet sem barátságos jövevénnyel.

Magam után rángattam Calvinat megkerülve a kanapét. Mindketten sikítva menekültünk, a pulzusom is az egekbe szökött. Ha az ember jobbra ment, mi balra és így fordítva. Pár pillanatig ezt a macska-egér játékot játszottuk. Az adrenalin szintünknek is volt ideje az egekbe szökni. Egyre türelmetlenebb lett az illető, és csak kiabált, hogy úgyis elkap minket. A szemem sarkából láttam a srácot, kifutott a szobájából egy jókora baseball ütővel. Vajon honnan szerezte? Mert én nem láttam ilyet a szobájában. Nem mintha annyira körülnéztem volna.
Gondoltam forduljunk direkt úgy, hogy eltereljük a figyelmét a hatalmas mamlasznak, hátha azt hiszi, el tud kapni. Bíznom kell Saade-ban, hogy időben sikerül elintéznie. Közelebb húztam magammal az olasz lányt, a pasas nem figyelve elindult felénk. Fura kacajjal ragadta meg a kezem és szorította majdhogynem teljes erejéből. Eléggé fájt, de tűrtem. Az ütő a következő pillanatban a hátán csattant. Feljajdult ugyan, de semmi baja sem keletkezett. Csak feldühödött a popsztárra, őt vette célba igen keményen, miután engem elengedett. Megemelte a kezét, Saade azonban kitért előle. Most nekem volt háttal, így segítettem. A csipkés ruhámban rúgtam hátba, amitől nekiesett a falnak beverve a fejét. Rásegítettünk még egy kicsit az ütővel, míg el nem vesztette az eszméletét. Zihálva nézetük a földön heverő alakot. Valami itt nagyon nem stimmel.
Eric megragadta a két kezét, nehézkesen elkezdte rángatni. Erőlködve húzta a bejárat felé, ami most is tárva nyitva állt. Calvina döbbenten meredt a földön fekvő személyre, szerintem meg sem tudott szólalni. A szívem még mindig hevesen vert, kezdtem megijedni a gondolataimtól, amiket szövögettem. Nem mertem őket kimondani hangosan. Hamarosan a betolakodó az ajtó túloldalára került, a folyóson kiterülve. Saade visszarohant, egy szó nélkül ismét a szobája felé vette az irányt. A szemén láttam, eléggé aggódik. Hamarosan egy táskával tért vissza. Összeszedte az iratait, a pénzét, a kocsi-, valamint a lakáskulcsait. A telefonját sem hagyta hátra. Az egész procedúra maximum két percig tarthatott. Mindenét az spottáskába gyömöszölte, végül megfordult.

-          Gyertek, induljunk. – közölte anélkül, hogy bármit leolvashattam volna az arcáról. Ezt nemhogy Calvina, de még jómagam sem értettem. Hova? Miért?

Félszegen bólintottam, intettem az olasznak, jöjjön velünk. A sztár sem véletlenül használta a "gyertek" szót. Otthagytuk a lakást, de a srác mégis bezárta maga mögött. Kikerültük a földön fekvő, most éppen hajléktalanra hajazó fickót. A lehető leggyorsabban indultunk el lefelé.

-          Eric, itt komolyan bűzlik valami. – próbálom diszkréten közölni a lépcsőfordulóban, ugyanakkor Landry biztosan hallotta – Miért csak egy embert küldenének? Ez sehogy sem tűnik ésszerűnek.

-          Hidd el, erre nem csak egyedül jöttél rá. Ez az első felvonás volt tőlük. – nézett óvatosan hátra harmadik tagunkra. – Tudod, az is lehet, ez egy figyelemelterelés a részükről.

Nem mintha nem vette volna eddig is komolyan. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem igazán mertem kilépni az épület falai mögül, aztán meg kellett tennem. Nagy léptekkel indultunk el a járda felé, direkt körülnéztünk. Ekkor kiáltotta el magát valaki a kis domb tetejéről. Összeszorítottam a fogam, odafordítottam a fejem. Egy hattagú csapat indult meg felénk. Abból hárman egy fekete Audi felé rohantak.

-          Na, ne! – makogta egyszerre a két mellettem álló.

Nekilódultunk a leejtő alján, közben Eric próbált velem fáradtan kommunikálni.

-          Oliv! Szabadnapot kell kivennünk. Menj el Tomashoz és beszélj vele, kérlek. Most pedig váljunk szét, úgy nehezebben kapnak el. Ha leráztuk magunkról őket, majd hívlak.

Csak bólintani tudtam, kezdtem lemaradni mögötte, a magassarkúban lévő futás miatt. A srác egyenesen elfutott előre, mi Calvinaval egy kis utcába, felfelé igyekeztünk. Megálltam levenni a cipőt, hogy ne hátráltasson. Befordult mögöttünk egy üldöző, amikor meglátta már messzebb vagyunk és mindenki a másik félt vette célba, visszafordult. Ekkor megálltunk, remegve néztem, ahogy az összes tag Eric Saade nyomába eredt. A fejemet fogva harapdáltam az ajkamat. Tudom, hogy el tudott menekülni. Tudom. Megfordulva ismét magam után húztam az olasz leányzót, egészen a saját házamig.

A kulcsokkal beléptem, a kezeim remegtek. Minél előbb le kellett higgadnom, a konyha felé vettem az irányt, töltöttem egy-egy pohár vizet magamnak és a vendégemnek. Átnyújtottam, és én azonnal belekortyoltam. A hideg víz felpezsdített, feltöltött energiával.

-          Mindjárt jövök, levetem ezt a ruhát, mielőtt tönkretenném. – álltam meg egy pillanatra Calvina előtt. Ő mindenbe beletörődve bólintott. A szemében kérdéseket láttam megcsillanni.

Lesütöttem a tekintetem, a földet vizslattam, majd kislisszoltam előle, egyenesen a szobámba. Elővettem egy farmert egy sötétzöld mintás pólóval. Végül befűztem a tornacipőmet, ha netalán ismét futni kellene. Hosszan kifújtam a levegőt, elhagytam a szoba rejtekét. Nem néztem semerre, csak a padlóra.

-          Most már szeretnék választ kapni. Mibe rángattatok bele? – hallottam meg magam mögül egy érces hangot. Megtámaszkodtam az íróasztalomon, behunytam a szemem fél percre, majd megfordultam.

-          Őszintén még fogalmam sincs, mi folyik itt. Én is reggel keveredtem bele az egészbe. Annyit tudok, hogy nekem most el kell mennem a főnökömhöz.

-          Mit tett Eric amiért üldöznek titeket? Miért nem mentek a rendőrségre? – ráncolta a szemöldökét.

-          Ezt nem nekem kell elmondanom neked. Nem az én döntésem. – álltam a tekintetét, de ő rácsapott az asztalra.

-          A fenébe is hatan üldözték! Hogy kérdezzem meg tőle? Szerinted jól van egyáltalán?

A gyomrom végig görcsben volt, míg a szemrehányást tette. Elfordultam tőle, egyenesen az erkélyhez sétáltam. Szükségem volt egy kis nyugalomra, hogy gondolkozhassak. Becsuktam magam után a bejárót, levágtam magam a székre. Az ajkamba haraptam, a fejemet a kezembe támasztottam. Mihez kezdjek, ha most elkapták Saade-t? Valahogy tudomást kell szereznem róla. Hirtelen a kezembe kaptam a telefonom, azonnal tárcsáztam a popsztár számát. Pillanatokon belül sípolni kezdett azon a fülsiketítő hangon, én pedig nem jutottam közelebb. Az idegeim teljesen kikészültek. Fogalmam sem volt most mihez kezdjek. Még az ügyről sem tudok semmit. Nem ismerem a régi bűncselekmény hátterét sem. Attól tartok még maga a sztár sem tudja. Akkor én hogyan segíthetnék neki így?
Kiszállva a székből fel alá kezdtem járkálni, hogy valami megoldáson töprengjek. Sajnos nem jutottam sokra. Csak az kattogott az agyamban minél tovább várunk, annál kevesebb időnk lesz mindenre rájönni. Inkább szélsebesen bementem a házba, ahol Landry nézelődött. Követtem Eric példáját, miszerint a papírjaim, a pénzem és a fontos dolgaim összeszedtem egy táskába. Szem forgatva figyelte minden lépésem.

-          Calvina nem szabad egyedül hagynom téged. Láthattak azok az emberek és aggódnék. És tudsz az üldözésről… - nem fejeztem be, megakadtam.

-          Értem, már az elejétől értettem. Eric mondatai is tudatosították bennem. – kémlelte a pulton lévő poharat – Csak épp betettem a lábam az országba. Nem is ismerlek titeket. Veszélyben vagyok, de talán együtt egyszerűbb. – bólintottam félénken, én sem voltam oda ezért a helyzetért.

És ha már itt tartunk ezen egészen eddig nem is volt időm gondolkozni. Annyira lefoglalt minden, hogy eszembe se jutott miért hagytam magam belerángatni. Szeretnék segíteni Ericnek, de most a saját éltem teszem kockára, pont úgy, mint Calvina. Ha ismét látom az énekes pacsirtát nem a fenyegetők, hanem én fogom kinyírni.

-          Elmegyünk a főnökömhöz és teljesítjük, amit a srác kért tőlünk. – addig lesz időm kigondolni a megoldást.

Bólintott, én zártam is be magunk mögött a bejáratot. Sajnáltam itt hagyni a lakást, hisz imádtam. Legszívesebben inkább bezárkóztam volna, de ezt nem tehettem meg. Úgy döntöttem inkább taxival menjünk, úgy talán hamarabb az irodához érünk. Mikor megérkeztünk csak átnyújtottam a sofőrnek a fizetendő összeget. Azonnal kikászálódtunk a hátsó ülésekről, a lány utánam robogott be a számára ismeretlen épületbe. Egyenesen Tom irodáját vettük célba, kopogtattam. A főnököm tompa hangja jelezte beléphetünk.

-          Á, Olivia! Hogy kerülsz ide? – nézett meglepve, hisz ma szabadnapos vagyok. Aztán még meglepettebb lett meglátva az idegent.

Valamilyen szinten nyugodtan, óvatosan mosolyogtam rá. Félrevontam az íróasztalához, így kicsit messzebb kerülve Landrytól. Ő cseppet sem zavartatta magát. Elnézelődött a falakra kiakasztott ereklyék között.

-          Tomas az a helyzet, hogy Eric-kel szeretnénk szabadságot kivenni. Két hétre gondoltunk. – felhúzta a szemöldökét, egyértelműen váratlanul érte, hogy mi egyszerre megyünk szabadságra, és én kérem ezt.

-          Ennek van köze a tegnap estéhez? Mikor elmentem a bárból együtt táncoltatok. – most én néztem úgy, mint ő az előbb.

-          Nem, dehogy is. Csak egyszerűen beszéltem vele, és pihenni szeretnénk.

-          Értem. Én benne vagyok, mert ha Eric megy szabadságra, akkor nem sok dolgom van, így tudom nélkülözni a munkád. – magyarázta elmélyülten.

-          Rendben, köszönöm. – vigyorogtam, aztán elfordultam. A gondolataim azonban nem engedtek nyugodni. Tomas elvileg tud valamennyit az ügyről. Amilyen gyorsan tudtam visszafordultam még abban a másodperben. – Mesélt nekem valamit Eric…Ami pár éve történt vele…és a családjával. – folyton megakadtam, fogalmam sem volt hogyan tálalhatnám.

-          Mire gondolsz? – kezdett ideges lenni, azt hiszem simán rájött, de tudni akarta mennyi információ van a birtokomban mielőtt bármit is válaszolna.

-          A tanúvédelmi programra. – ejtettem ki a szavakat egész halkan.

Elcsodálkozva fogta fel, tényleg arról van szó, amire először gondolt. Félrenézve elmélyedt egy pillanatra, utána ismét felém emelte a fejét.

-          Nem tudok róla sokat, csak a legfontosabbakat. Azt, hogy hallott egy tervet, bezáratta azokat az embereket és el kellett mennie erre a programra. Nekem is csak azért mesélte, hogy tudjam miért nem akarja feladni a karrierjét, de nem is mehet nyilvánosság elé.

-          Sokkal több dolog miatt mondta el. Megbízik benned Tom, a második apja vagy. – mosolyogtam halványan. Picit azért csalódtam, mert nem tudtam meg több újat az ügyről.

-          Talán van benne valami. Viszont nagydolog, hogy ezt elmondta neked.

-          Annyira nem. – mondtam, tekintve azt, hogy nem volt más választása, mert láttam az sms-ét.

-          De igen Olivia. Soha senkinek nem mondta el. A családján és rajtunk kívül senki sem tudja. A legjobb barátainak sem mondta. Sem Alexnak, sem Edinnek. Sőt az addigi barátnői sem tudták ezt róla. – beszélt meggyőzve a saját igazáról – Bár nem voltak valami tartós kapcsolatai mostanában. Komolyan azt gondolom, nagyon megbízik benned.

Csodálkozva hallgattam, a torkom elszorult ezek hallatán. Megbízik bennem. Segítenem kell neki, de sajnos én még csak azt sem tudom, merre lehet. Kellene valami, ami egy kis nyomra vezethetne. Egy kis szikra, amin el lehet indulni. Ekkor ugrott be a megoldás.

-          Örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Köszönöm a szabadságot is.

Elindultam az ajtó felé, tudtam még bőven lenne ezzel a témával kapcsolatos kifaggató kérdése, de mennem kellett. Az olasz lány követett, intettem a főnökömnek, aki biccentve visszatért a feladataihoz.

Gyalog tettük meg a viszonylag nagy távot, míg a főút mellől letértünk. A kis utcába besétálva barátságos környék fogadott, de ugyanannyira volt kihalt is. A házszám jelezte jó helyen járok, így egy földszintes lakásba kopogtattam be. Nagyon reméltem a segítségünk otthon tartózkodik.

4. fejezet ~ The secret of Saade

Itt vagyok a legújabb bejegyzéssel, ami jó alaposan megmozgatja és természetesen beindítja a történetet. Talán nem is számítanátok ezekre a történésekre, de írjátok meg kommentben mi a véleményetek. Mindegyikre válaszolok, ha van kedvetek iratkozzatok fel nyugodtan.:) Valamint a fejezet végén debütál az egyik fontos szereplőnk is, aki benne van a karakterek menüben.

Egy kis bejelenteni valóm is lenne, mielőtt nekikezdenétek az olvasásnak. Tudom, hogy még az elején vagyok a sztorinak, de eléggé megcsappant a pipálók és a hozzászólók száma az elejéhez képest. Ha itt vagytok és olvastok, akkor valamiféle jelet hagyjatok magatoktól, főleg ez a rész után, mivel beindul a történet. Mert így fogalmam sincs, hogy időhiányban szenvedtek, vagy csak nem érdekel titeket a történet. Ha a második opció áll fent, akkor fölösleges fáradoznom, és szüneteltetem kicsit a blogot. Szóval, ha olvastok és nem akartok szünetet tegyetek ellene, mert higgyétek el szívesen írom, csak jobb, ha "hallgatóság" is van.:)

És akkor végszóra annyit mondanék: Kellemes olvasást!

Hangover

A zuhany meleg gőze kellemes volt azután is, hogy kiálltam alóla. Végül ki kellett nyitnom a fürdő ajtaját és kiengednem a kellemes időt, mert visszamentem a szekrényemhez. Kivettem az estére kiválasztott fekete, háromnegyedes ujjú csipke koktélruhámat. Magamra öltöttem, a fekete magassarkúmmal. A hajamba laza hullámokat készítettem, az egészet egy vadabb szürke sminkkel bolondítottam meg. Természetesen nem tűnt soknak, hiszen egy koncertzáró buliba készülök. A testem már szinte vágyott a kikapcsolódásra, a sok munka és veszekedés is kifárasztott.

Mielőtt azonban elindultam volna a kezembe vettem a mobilom, tárcsáztam édesapám számát. Amióta itt vagyok, abban az egy hónapban már rengetegszer hívtam, de mindössze kétszer-háromszor tudtam vele beszélni. Akkor is csak pár perceket. Elképesztő módon hiányzott a fura tanácsaival együtt. Várakozás közben egyszer csak meghallottam a sípszót, ami azt jelentette nem elérhető. Hirtelen azonban átirányított, anya vette fel a készüléket. Ilyen se volt még. Nekidöntöttem a testem és a fejem a hideg falnak.

-          Szia Oliv. – köszöntött vidám hangon, miközben kicsit recsegett a vonal.

-          Szia anyu! Hogy vagy? – állapodok meg az illedelmes verzión, mielőtt rátérnék a kérdésemre.

-          Köszönöm szépen jól vagyok. Minden a legnagyobb rendben. Képzeld vettem új függönyt a nappaliba. De ennyi elég is rólam, te hogy vagy? – függöny? Most komolyan erről beszél? És vajon milyen színű? Olivia már megint miken agyalsz. A nappali ez előtt is szép volt és az új sötétítővel is biztosan az lesz.

-          Örülök. Én is jól vagyok. – zártam rövidre, más foglalkoztatott éppen – Apa miért irányított át a te telefonodra?

-          Hát ez bonyolult. Őszintén én is csak annyit tudok, amit a pakolás és nagy sietségben elmondott. Elutazott, hogy megfigyeljenek egy rabot a szövetségi börtönben, akinek valahogy sikerül beszélni kinti társaival. Fogalmam sincs mikor lesz elérhető, de szólok neki, hogy hívjon fel téged. – magyarázza eléggé aggodalmaskodva, mintha a szabadlábon lévő emberkék árthatnának neki.

-          Rendben, nagyon várom a hívását. Ha meg tudsz róla valamit, mindenképpen üzenj. – kérem meg csöppet megszeppenve. Nagyon remélem, vigyáz magára.

Pár mondat után le is tettük, én pedig felhúztam a kabátom. A kulcscsomót elvettem a pultról, az ajtót pedig bezártam magam mögött.

A taxim leparkolt egy eldugottabb bár előtt, kifizettem, végül kiszállva átsuhantam a járdán. Belépve meghallottam a zenét, ami nem üvöltött túlzottan, de mégis bőven hallható volt. A kis, fényekkel megvilágított tánctéren megpillantottam a két tehetséggel megáldott srácot. Mivel csak őket vettem észre, feléjük vettem az irányt. Messziről integetni és mosolyogni kezdtek. Barátságosan köszöntöttek, utána az asztalukhoz vezettek, egy eldugottabb részen. Ez semmiképp nem volt ellenemre. A stáb jó pár tagja arrafelé foglalt helyet. Rendeltek, én egy könnyedebb gyümölcsös koktélt kértem a pincértől. A koncertről beszélgettünk, a pohár tartalma lassacskán fogyott, és ügyeltem, hogy véletlenül se hozzuk szóba a popsztárt. Ma nem akartam vele foglalkozni, eddig nem is láttam. Felcsendült egy mindenki számára jól ismert dal, mi pedig cseppet sem törődve az érdekes látványunkkal a parketten kötöttünk ki. Végül negyed órával később visszafelé menet találkoztam Tomassal, aki két pohár pezsgővel közelített.

-          Szeretnék veled koccintani. Összehoztuk. Nélküled nem sikerült volna. – vigyorgott nyájasan, az őszinteség leolvasható volt az arcáról. Emelte felém a poharat, a kezembe nyomta. Olivia, ne igyál sokat.

-          Sikerült volna, de nagyon örültem a lehetőségnek, amit ez a koncert és a céged nyújtott. Imádom ezt a munkát. – nevettem el magam, majd a poharunk összekoccant. A következő pillanatban a torkomon éreztem az aranysárga nedűt.

Mielőtt bármire is lett volna lehetőségem, Saade jelent meg a főnököm mögött, magának parancsolva a figyelmét. Megforgattam a szemem, majd lassú léptekkel távoztam. Vissza Edinhez és Alex-hez a tánctérre. Táncikáltunk még egy-két számra, én azonban hamar kifulladtam. Hát a tánc nem az erősségem. Megindultam a bárpult felé, felültem a magas székre, és ropogtatni kezdtem a kitett mini chipset. Valaki elsuhant mellettem, a bőrhuzatos bárszékre feltornázta magát és egyenesen rám meredt.

-          Velem még nem is koccintottál. – magyarázta sértődött fejjel, bár nagy valószínűséggel csak megjátssza.  A pultra csapva rendel két pezsgőt. Mély levegőt veszek, majd a kezembe veszem a poharat.

-          Valóban nem. Gratulálok, jó koncert volt. – rendeztem le azért őszintén a szituációt. Félrebiccentette a fejét, elgondolkozott egy pillanatra.

-          Tudod remek munkát végeztél. Ha észrevetted letelt az állítólagos próbaidő. – érintette össze üvegpoharaink, majd ismét lement az alkohol. Úgy érzem, ehhez sosem fogok eleget inni.

Óvatosan bólintottam, letettem a poharat és kihúztam magam. Fogalmam sem volt, hova szeretne kilyukadni Saade. Éreztem, ahogy elkezd a fejembe szállni az összes alkohol. A tekintete nem enged el, egyfolytában fürkész, mintha azt várná, én szólaljak meg. Ő is leteszi az üres poharat, az agyam pedig nem áll meg egy pillanatra sem.

-          És még nem tetted ki a szűröm. Ezek szerint jól végzem a munkám. – kezdem el, a száját óvatos mosolyra húzza.

-          Kétség sem fér hozzá. – beszél rejtélyekben, nekem egyre nehezebb kigubózni a szavait.

-          Amint látod, én békén hagylak. Mivel letelt a próbaidőm, remélem sutba vághatom az újonc szerepem és nem cukkoljuk egymást ezután. – vigyorgok bájosan, a sztár közben elneveti magát. Benne is van már legalább két pohár, ha nem több.

-          Tévedsz. Még csak most kezdődik az igazi szívatás, hogy teljes TEAM Saade tag lettél. – komolyodott el, nekem pedig az utolsó reményem is elszállt, egy normális munkakapcsolatra kettőnk között.

-          Ahogy gondolod. – válaszoltam hanyagul, aztán a pultos felé fordultam – Egy vodka narancsot.

-          Kettőt. – szólt közbe Eric.

Legbelül tudtam, hogy nem kéne többet innom. Már  így is éreztem az eddigiek hatását. Mikor fordult elő, hogy én három körnél többet igyak? Soha. Viszont ennyire felbosszantani egy szabadnapomon, úgy éreztem kijár nekem. Többet nem iszom, csak ezt. Az öntelt hólyag meg még mindig nem kopik le. Fantasztikus. A kezeim közé vettem a pohárkát, szinte együtt nyeltük le.

/Eric Saade/

A fürdőszobából kilépve megcsapott a kávé illat, amit a zuhanyzás előtt tettem fel. Szükségem is volt arra a kávéra, fáradtnak éreztem magam és kissé sajgott a fejem, de nem volt szörnyű. Egy csöppet sokat ittam, mégis minden kis részletre emlékszem a tegnap éjszakából. Kitöltöttem, megízesítettem az élénkítő folyadékot, majd leültem vele az asztalhoz. Belekortyoltam, és éreztem, ahogy felébreszt. Fél perc sem telt bele, kicsapódott a szobám ajtaja, amin meg sem lepődtem. Számítottam rá. Óvatosan letettem a fehér, fekete mintával ellátott bögrét. Végül felálltam, pedig az előbb foglaltam helyet.

-          Jó reggelt! – köszöntem élénken, Ő pedig értetlenül meredt rám. Körbekémlelt, a szemei csak úgy cikáztak a lakásomban.

-          Nálad vagyok? – emeli meg a szemöldökét kíváncsian, teljesen meg van szeppenve.

-          Jól látod a helyzetet. – nevetem el magam a vicces, de ugyanakkor megdöbbent arckifejezésein.

-          Mi… – kérdezi bizonytalanul, közelebb sétál – Mi együtt voltunk az este, mármint lefeküdtünk?

Megdöbbenve nézhettem rá és megráztam a fejem. Hirtelen fellélegzett, látszott, hogy megkönnyebbült. Egy Hála az égnek! suttogás szerű motyogás hagyta el az ajkait. Én azonban kissé felháborodtam.

-          Minek nézel engem? Részeg voltál! – vonom kérdőre. Akármennyire is utál, azért szerintem erre nem adtam neki okot.

-          Bocsánat, de könyörgöm egy ismeretlen szobában keltem, egy buli után. Téged látlak meg először a te házadban. Szerinted mi jut először eszembe? – fogja a fejét, valószínűleg a tegnapi becsípése után neki is sajoghat.

-          Nyugodjunk le. – tanácsolom értelmesen, mutatom, hogy talán foglaljunk helyet.

Neki is töltöttem egy adag kávét, elé tettem, Oliva pedig megmarkolta a porcelán szélét. Mélyen beszívtam a levegőt, ahogy ő is.

-          Elmondjam mi történt? – érdeklődtem a tőlem telhető legnormálisabban, Oliv bólintott – Mindketten becsíptünk, táncoltunk szinte egész éjjel. Jól érzetük magunkat egymás társaságában. – ez engem és őt is meglepett – A csapattagok elkezdtek hazafelé szálingózni, téged pedig abban az állapotban nem akartalak elengedni egyedül. Ne érts félre, nem voltál holt részeg, de akkor is. Mivel nem tudom pontosan merre laksz, mondom nálam elleszel. – fejeztem be, a velem szemben ülő lány elmosolyodott, de látszólag maradt kérdése. – Nem, még csak együtt sem aludtunk. Gondoltam neked kényelmesebb lenne az ágy, én pedig kiköltöztem a kanapémra. – intettem a rendezetlen pokróc, kispárna, kanapé kombóra.

Meglepett a reakciója, mert elnevette magát. Ezen én is elmosolyodtam. Mindketten belekortyoltunk a saját bögrénkbe. Hirtelen az óra felé fordultam, ami fél tizenkettőt mutatott. Olivia is odakapta a tekintetét, nyugtázta magában az időt, aztán visszafordult.

-          Elmegyek zuhanyozni. Merre találom a fürdőt? – kérdezi kedvesen, én csak rámutatok az ajtóra.

We'll be coming back

Ez az első alakalom, amikor tényleg normálisan beszéltünk egymással, de a szokásunk talán örökre megmarad, amint eltelik ez a nap. Elmostam a kép piszkos csészét, végül rendbe raktam a kanapét. A pulton megrezzent a mobilom, és tudtam, üzenetem érkezett. Kíváncsian suhantam át a konyhába, felkaptam a telefont, majd rögtön vissza a nappaliba. Még megigazítottam egy párnát, miközben megnyílt az üzenet. Beleolvasva az ütő is megállt ereimben, a lábaim a földbe gyökereztek. Akármennyire rossz beismerni, megijedtem. Pislogtam kettőt, az üzenet még midig ott volt, sőt a szövege sem változott. Az ablakhoz léptem, idegesen kinéztem rajta, de semmi furcsát nem láttam. A fejemet fogtam, gondolkozni próbáltam, ekkor lépett ki Olivia. Viszont mikor meglátta a képem, megtorpant, rá is ijeszthettem. Gyorsan közelebb jött, megállt előttem és láthatta ideges pillantásaim. Nem kellene, vagy inkább nem szabadna most itt lennie.

-          Minden rendben? Az imént még jó kedved volt. – értetlen fejjel próbálja megérteni azt, amit még én sem fogtam fel.

-          El kellene menned. – csúszik ki a számon, mint aki szellemet látott, de hát úgy is érzem.

A lány összerántja a szemöldökét, a kezemben lévő telefon után kap. Leoldja a billentyűzet zárát, mindezt olyan gyorsan, hogy tiltakozni se tudok, ne tegye. Elolvasta.

Vigyázz Saade! Pár éve sikerült elrejtőznöd és feladnod minket, de most mi jövünk.

Talán ki tudom magyarázni idióta utálókkal vagy épp fanatikusokkal. De azoktól nem félnék ennyire, láthatta rajtam a rémületet. Eric elő kell rukkolnod valamivel.

-          Ez mi, miért kell elmennem Eric? – húzza össze a szemét, mintha csak próbálná kigubancolni a szavaim. Visszasétálok a kanapéhoz, és levágódom rá. Olivia követ, majd ő is mellém ül, de a kezét a vállamra teszi.

-          Eric, mi ez? Miért fenyegetnek? Mit csináltál? Nem tűnik kispályásnak, hisz még a telefonszámot sem írja ki. – fejtegeti, és sajnos túl jó irányba tart, közben mégis olyan messze van az igazságtól.

-          A legjobb, amíg nem tudod. Tényleg menj haza. – magyarázom, had gondolkozzam tisztán, elkezdem összeszedni magam. Ennyi ijedség elég volt.

-          Mintha csak az apámat hallanám. – motyogja az elejét a mondandójának, aztán rám néz a zöld szemeivel. Azok könyörögnek az igazságért – Addig nem megyek el, míg értelmes magyarázatot nem hallok.

Visszafogom egy pillanatra a lélegzetem, a fejem a tenyerembe temetem. Végighúzom az ujjaim az arcomon, megállapodva a szám előtt. Teljes mértékben megbízom benne, feltétel nélkül. Azonban nem szabadna ezt elmondanom neki. Nem keveredhet bajba emiatt. Nem járhat úgy, mint én és a családom. Viszont ha utána elmegy, akkor talán nem lesz semmi következménye.

-          Ha elmondom, tudnod kell, iszonyatosan nagy bajba keveredhetsz. – világosítom fel nyomatékosan.

-          Vállalom a kockázatot. – mosolyodik el. Most bizonyosodott be mennyire fontosak lettünk az elmúlt hetekben egymásnak, minden hülyeség ellenére. Ezt nevezik barátságnak.

*Négy éve, amikor éppen késésben voltam egy megbeszélésről nagyon kellett sietnem. Fontos volt számomra, hisz az éppen beinduló karrieremről beszélgettünk volna. Gondoltam levágom az utat a bevásárló központ mögötti sikátoron keresztül. Amikor verekedés hangjaira lettem figyelmes, egy csapat igen jól öltözött ember között. Kő gazdagnak gondoltam őket. Időben sikerült elrejtőznöm előlük három darab kuka mögött. Legszívesebben visszafordultam volna a másik irányba, hogy időben odaérjek. Nem érdekeltek engem azok az emberek. Azonban nem voltom olyan bátor, hogy átmenjek mellettük. Főleg, amikor meghallottam miről beszélnek. Akkor már a visszafelé út sem tűnt jó ötletnek. Inkább csendben meghúzom magam, míg el nem mennek és reménykedem, hogy nem vesznek észre. Azok az emberek fegyvert fogtak egy társukra, mert nem szerzet meg egy címet.

-          Miért nem szerezted meg az a rohadt címet te idióta? – üvöltött a fekete öltönyös ember és a falnak lökte az idiótát.

-          Azért, mert a királyi palotában a legszigorúbban őrzik, így is az életembe került kideríteni hol van eldugva. – magyarázza felrepedt szájjal, koszos ingben lihegve.

-          Engem ez nem érdekel, kell a tervrajz megszerzéséhez a cím. És akkor mind jól járunk. El kell lopnunk, akár milyen veszélyes is. – magyarázta tovább.

Én tudtam, ez valami nagyobb bűncselekmény előszele a svéd kormánnyal szemben, hisz a királyi palotát emlegették. Óvatosan küldtem egy üzenetet a rendőrségre a lenémított mobilomról. Közben imádkoztam, hogy ne vegyenek észre ezek a vadbarmok. Még pár érhetetlen szó után szétszéledtek, én pedig a rejtekemben már tárcsáztam is a rendőrséget.
Ez egy szép sztori vége is lehetne, ha csak nem hívtak volna be a tárgyalásra, hogy azonosítsam a tetteseket és tanúzzak. Az arcukon láttam a bosszú vágyát, ezért habozás nélkül elfogadtam a tanúvédelmi programot, amit a kormány kínált nekem, míg el nem fogják az utolsó két embert. Akkor még nem tudtam mivel jár. A szüleim elváltak, van hat féltestvérem és egy édes. Arra hivatkoztak, hogy rajtuk keresztül fenyegethetnek és ilyesmik, nekik is el kellett jönniük. A kis testvéreim nagyon fiatalok voltak. Ki kellett szakítani őket a rendes kerékvágásból, egy új, ismeretlen környezetbe. A szüleim elvesztették a munkájuk. Sőt új névvel kellett bemutatkoznunk, ami a testvéreimet szintén megzavarta. Nekem fel kellett adnom az álmaimat, ki tudja mennyi időre. Egy évig szenvedés volt az életünk. Nem is szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre. Nap, mint nap vártuk, hogy végre hazamehessünk és vége legyen ennek a rémálomnak. Egy év után sikerült.*

Olivia meg sem tudott szólalni percekig, csak nézett maga elé. Hirtelen végigsimított a vállamon.

-          Ezt…én ezt annyira sajnálom. Fel kell hívnod a rendőrséget, hogy szólj ezek a disznók visszatértek. – aggódva nézett rám, közben ijedt is volt. Nagyon jól estek a szavai, nem tud erről senki. És mégis elmondtam neki.

-          Nem tehetem! A családomat nem tehetem ki ilyen szörnyűségnek még egyszer. Majd valahogy megoldom. Tomas tudja csak rajtad kívül és remélem ez így is marad.

-          Persze. – bólint nagyot nyelve és látszik, hogy valami megoldáson töri a fejét.

-          És tényleg menj el! Nem szeretném, ha téged is megtalálnának. Meg fogom oldani. Valahogy sarokba szorítom őket. – magyarázom reménykedve az igazamban és felállok.

-          Egyedül? Segítek. Itt maradok veled, nem kell egyedül lenned! – mondja kedvesen, határozattan felkel ő is. – azonban el kell menni a rendőrségre!

-          Oliva nem fogok elmenni a kicseszett rendőrségre! – kelek ki magamból. És ha ez nem tetszik neki, akkor jobb, ha elmegy és úgy tesz mintha nem tudna semmiről.

Ekkor azonban kopogásra lettünk figyelmesek. Mindketten összerezzentünk, az ajtó felé fordultunk. Pár másodpercig azon volt a szemünk, aztán szinte egyszerre kaptuk egymásra a tekintetünk. Lehet már ők azok, jöttek megbosszulni a feljelentést. Nagyot nyeltem, megindultam az ajtó felé, utána ki is tártam hirtelen. Százszor gyorsabban vert a szívem, azonban meglepődve könnyebbültem meg, hisz az ajtóban egy fiatal, fekete hajú lány állt.

-          Sziasztok! Calvina Landry vagyok, az új szomszéd!