20. fejezet ~ Mennem kell tovább, az élet útján ~ Befejező

Itt vagyok a hosszú kihagyás után, és jól olvassátok, ez a befejező rész. Igazából nem ezt terveztem a végére, de úgy véltem itt egy egész jó lezárást tehetek. Én még folytattam volna. Csakis azért fejezem be, mert a végzős évem mellett nem jut időm annyira az írásra. Nem mondom, hogy nem folytatom a sztorit, de az bizonyos, ha mégis, nem mostanában. Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, s nem okozok csalódást ezzel a véggel. Köszönöm az olvasóknak a támogatást, pipálást. Mindnek nagyon örültem/örülök. Tényleg köszönök mindent Nektek!♥ A többi pedig a jövő kérdése. Nagyon fogtok hiányozni nekem.

Kellemes olvasást kívánok!

Till I Break

Még most is törölgettem a szemem, amit valószínűleg vörösre sírtam. Szipogtam, végül felnéztem a föld bámulásából. Andrew kezébe kapaszkodva lépkedtem, s még most is az eseményeket próbáltam felfogni. Minden, de minden felötlött bennem, az összes képkockát folyton újraéltem, mintha csak most történne. Éreztem az összes fájdalmat.

*Holt fáradt voltam, a négyes kis csapatunk helyett mindössze Andrew volt mellettem. Calvina csúnyán elárult bennünket, sőt soha nem is volt velünk. Mindvégig megjátszotta a barátságát, a kedvességét. Még a sértődést is, ami számomra sok önmarcangolást jelentett és mindezt feleslegesen. Pedig én próbáltam mindig a lehető legjobb támasza lenni, naivan azt hittem ő is igyekszik azzá válni számomra. Talán ez volt az első nagy törés az akciónkban.  A lelkemben. Sírva a volt ügynökhöz bújtam, ő szótlanul átkarolt, próbált csitítgatni. Nem hiszem el, hogy megfordult a fejemben őt beállítani rossznak. Örülök, hogy most itt van velem és nem egyedül kell itt állnom, a néhol még füstölgő épület előtt. Bár fogalmam sincs hogyan jutott ki a régi katonai létesítményből, vagy mikor. A lényeg az, hogy együtt vagyunk. Az érzelmeim össze-vissza csapongtak, az agyamat sem tudtam mire irányítani, annyi minden kavargott a fejemben. Aggódtam Eric-ért, akit a mentősök ápoltak, majd el is vittek a kórházba. Féltem, szorongtam egyszerre. Az apámról még mindig semmi hírem sem volt. Az oldalam zsibbadt, szinte könyörgött egy fájdalomcsillapítóért. Drew felsegített, s elindultunk a mentősök felé, nem igazán voltam már tudatában az eseményeknek körülöttem. Megtámasztott, mert az oldalam miatt és a sírástól levegő hiányában szédelegtem. Ekkor vettem észre az égésnyomot a karján, valószínűleg a tűznél tört ki a kijárat felé. Két mentős sietett felénk, kérdezték, hogy mi a panaszunk. Hamarosan mindkettőnk kezébe egy tabletta és egy kis flakon víz landolt. Bevettük a pirulákat, s miközben vártuk a hatásukat beszálltunk az egyik mentőbe, elvittek minket kivizsgálásra. A járműben csücsülve még szipogtam, a fejem majdhogynem szétrobbant, Drew felé fordultam.

-          Most mi lesz? Elkapták őket? És elkapnak minket? – durván megtöröltem a könnyes arcom.

-          Mindenkit elkapnak. – mondta fáradtan, és talán megtörtséget láttam a szemében – Annyi különbséggel, hogy nekünk van esélyünk megúszni.

Megpróbálkoztam egy öleléssel, amennyire a helyzet engedte. Szűkösen voltunk a mentőben, fájt az oldalam, valamint próbáltam vigyázni a megégett kezére.

-          Sosem volt lehetőségünk jól kijönni a helyzetből. Tudtad, de mégis segítettél, ezt sosem leszek képes neked meghálálni! Köszönöm, Eric nevében is. – enyhe keserűséggel mosolygott.

-          Nincs mit. – szinte suttogott.

-          Mióta jöttetek rá Calvina játékára? – kérdeztem pár perccel később.

-          A san francisco-i utolsó napok egyikén. Eric-nek viszont már az utazáskor kezdett gyanús lenni, de csak majdnem egy héttel később lett biztos. – bólintottam.

A jármű megállt, kikászálódtunk, aztán benyomultunk a kórházi folyosóra. Bevezettek minket egy kórterembe, megnézték a bordáim, semmi gond nem volt velük, csak megzúzódott. Kaptam rá kenőcsöt, azonnal bekentem vele. Míg Andrew sebét kezelték, mutattam, hogy kimegyek. Behúztam magam mögött a terem ajtaját, hosszan beszívtam a kórházi szaggal telt levegőt. Körbenéztem, végül mintha kilőttek volna a lépcsőhöz siettem, egy emelettel lejjebb a recepcióhoz mentem. Megkérdeztem Eric itt van-e és merre találom. A válasz a 134-es kórterem volt, megköszöntem, majd megkerestem. Amint megtaláltam egy koppintás után benyitottam, választ sem vártam. Saade az ágyon ült felkötözött kézzel, amikor meglátott hatalmas vigyorra húzta az ajkát.

-          Örülök, hogy jól vagy, nagyon rám ijesztettél! – szipogtam, közben halványan mosolyogtam, leültem mellé az ágy szélére.

-          Örülök, hogy itt vagy.

A kezem az arcára simítottam, amit a jó kezével ő is utánam csinált. Elöntött a kellemes bizsergés, amire a fájdalomcsillapító is rásegíthetett. Hozzá hajoltam és egy apró puszit adtam a szájára. Mielőtt bármi mást mondhattunk volna egymásnak, kopogásra lettünk figyelmesek.  A kintiek sem várták meg a reakciót, berontottak.

-          Jó estét. Beszélnénk magukkal. – közölte az egyik egyenruhás FBI-os.

Me Without You

Gombócot éreztem a torkomban, a fejem a pillanatnyi nyugalom után ismét megtelt gondolatokkal. A popsztárra lestem, aki csak bólintott, így a két férfi közelebb jött.

-          Szeretnénk feltenni pár kérdést, és behívni önöket a tárgyalásra. Addig szabadlábon tartózkodhatnak, de nem hagyhatják el az országot. – gyomorgörccsel bólintottunk.

-          Mielőtt bármilyen kérdést feltennének…Hastings nyomozóról tudnak hírt adni? – kezdtem a kérdezősködést.

Az egyik megrázta a fejét, mogorva pillantása arról árulkodott, egy ilyen emberrel, mint én nem oszt meg információt. A másik azonban készségesebb volt.

-          Eltűnt az épületben, azonban ha huszonnégy órán belül nem találjuk meg, halottnak kell nyilvánítanunk, mert a katonaság régi épületében életét veszíthette a tűzben.

Kirázott a hideg, a sírás ismét fojtogatott. Ez volt a második törés a lelkemen. Talán a legnagyobb, amit eddig bármi is okozott.*

Ismét az angol levegőt szívva, vissza kellett kanyarodnom a valóságba, a jelenbe. Drew égésfoltja örökké emlék marad a rossz múltunkra. Felnézve édesanyám szomorú arcával találtam szembe magam. Haragudott rám kissé, de ezekben a pillanatokban csak együtt akartunk lenni. Ő a másik oldalamról karolt belém és tovább sétáltunk az úton. Az agyam ismét emlékeket sorakoztatott fel, ahogy végignéztem az ismerős arcokon, FBI-osokon. Valamint a háttérben szomorúan kullogó Eric-en. Látni sem bírtam, elfordítottam a fejem tőle.

*A tárgyaláson ülve az asztal alatt szorongattam a barátom kezét. Azaz az ép kezét. Mögöttünk ültek a minket támogatók, akik legtöbbjének csalódást okoztunk a mi kis bűntetteinkkel. Mellettem még ott volt Andrew is. Előttünk pedig Calvina és Jame virított a padon. Mindkettő savanyú képet vágott, valamint néha gyilkos pillantást küldött felénk. Az embereit már letartóztatták, plusz, akinek dolgozott a rácsok mögül, a rokona, akit Eric pár éve börtönbe juttatott, kapott még néhány évet. Most viszont a saját ítéletünkre vártunk. A kihallgatások az előző napokban megtörténtek, mind igen megterhelőek voltak számomra. Mi megpróbáltunk bizakodóan állni az eseményekhez. Az FBI eltusolta az ügyet, mivel ismert személyről van szó, és egy nem akármilyen bűncselekményről. Megpróbáltunk ellopni egy államtitkot, egyszóval ebből a média szinte szó szerint ki lett zárva. Hamarosan ismét megjelent a bírónk, egy torokköszörüléssel jelezve, csöndet kérne. Mindenki elhallgatott a helyén.

-          Az ítéletet meghoztuk. Jame Alis fenyegetésért, emberölésért és kísérletért, több ország ellen elkövetet merényletért és egyéb vétségekért harminc év letöltendő büntetésben részesül. Calvina Landry csalásért és bűntényben való segédkezésért hat év letöltendő börtönbüntetést kap. – a szívem már dörömbölt, teljesen idegbeteg lettem – Eric Saade, Olivia Hastings és Andrew Evans, önök igen súlyos bűncselekményeket követtek el. Csalás, betörés, rablás, államtitkok megsértése és gyilkosság önvédelemből. Ezeket nyomás és fenyegetések alatt követték el, ám emellett segítetek felgöngyölíteni az ügyet. Ezért a bíróság úgy határozott önöket szabadlábra helyezi, amennyiben a jövőben bűncselekményt el nem követnek.

Belül örültem, de ez az öröm nem volt felhőtlen. Felálltam, magam mögé néztem, s megpillantottam anyát, aki ugyan örült, de az arca elég aggodalmas volt. Úgy éreztem most nem tudok elé állni, ki kellett szellőztetnem a fejem és picit gondolkoznom.  Elengedtem Saade kezét, gyorsan puszit nyomtam az arcára, aztán intettem a volt ügynöknek, aztán elindultam kifelé. Furcsán nézegettek rám, én azonban nem vártam meg semmilyen reakciót. Kijöttem az épületből, gyalog indultam el alig egy hónapig a tulajdonomban lévő lakásomba. Tisztult a fejem, azonban egy gondolat belefészkelte magát az agyamba, és nagyon nem tetszett. A tudat, hogy valóban ez történhetett, még fájdalmasabbá tette az eseményeket. A könnyeim potyogni kezdtek, csoda hogy nem szárattak még ki a napokban a könnycsatornáim. Az emberek furán néztek rám. Fél óra séta után meg is érkeztem, fellépcsőztem az emeletemig, ám meglepetésemre Eric már az utolsó lépcsőfokon várt engem. Nem is láttam az autóját a parkolóban. A gondolat nem mászott ki az agyamból, ennek hatása alatt cselekedtem, teljesen kikészült idegi állapotban. A legédesebb mosolyával emelkedett fel elém, én viszont kikerültem, előkerestem a kulcsot, majd benyitottam a házba. A barátságos légkörét imádtam, ám most még ez is tele volt emlékkel.

-          Nagyon szép lakás. – hallottam magam mögül, ő is bejött utánam, valóban, még nem is látta. Becsukta az ajtót maga mögött. Ledobtam a táskám és megperdültem.

-          Ezt nem bírom! – tört ki belőlem, a fejemhez kaptam, mintha csak őrült lennék.

-          Nyugodj meg, kérlek. Ez nem segít. Főzzek egy teát? – annyira megértő volt, ám a tettét láttam benne.

-          Hogy tehetted ez? Tudtad milyen fontos nekem! – rázott a hideg, az ajkamat harapdáltam, teljesen szétcsúsztam.

-          Mit tettem? – megértő próbált lenni, de az igazat akartam hallani a szájából.

-          Beszéltél apámmal, azaz hazudtál nekem, pedig jól tudtad, hogy nem szabadott volna semmit mondanod neki. – megdöbbent, azzal a lendülettel a szemöldökét is összeráncolta.

-          Én ilyenről nem beszéltem vele, ha beszélt is valakivel, az nem én vagyok.

-          Az egy dolog, de mivel te vetted fel a telefont aggódott. Miért nem tudtad csak hagyni a francba?

-          Ugyan, ezt te sem gondolhatod most komolyan. – elfordultam tőle.

-          Más magyarázat nincs rá, senkinek nem volt alkalma vele beszélni a halála előtt.

-          Miért nem bízol bennem? Szeretlek, soha nem ártanék neked. – a kanapéba kapaszkodtam, még mindig háttal álltam.

-          Már senkiben sem tudok bízni. Szeretném, ha most vége lenne a kapcsolatunknak, akármennyire szerettelek…Szeretlek. Félek egy újabb ehhez hasonló fenyegetéstől, akciótól, majd veszteségtől. Csak hagyj békén engem és a családom. – a szívemnek ez nagyon fájt, de tudtam ez a helyes döntés. Bármikor ismét letámadhatják, mivel megint börtönbe jutatta az ellenségeit. Nincs rá biztosíték, hogy nem akarnak ismét bosszút. A legrosszabb az egészben, őt és a családját akartam védeni, erre én és a családom sérültünk a legjobban. Nem élnék túl még egy ilyet. Gondolom nem értette az egészet, de hallottam, ahogy kimegy és elhagyja az életem. Még egy törés, újabb fájdalom a szívemben. Halálosan fájt, a tenyerembe temettem az arcom.*

 No Princess

A napsütéses idő volt, a szellő kellemesen fújdogált, bele-bele kapott a feltűzött hajamból kicsúszott

tincseimbe. Megérkeztünk a célunkhoz, megálltunk egy hatalmas, öreg tölgyfa árnyékában. Nagy embertömeg állt mögöttünk. Az összes rokonom, ismerősöm, édesapám bajtársai. Ketten álltunk anyával előre, a katonai sorfallal szembe. A koporsó egy virágokkal teli emelvényen volt letakarva egy fehér terítővel. A kezemben lévő fehér rózsát bámultam, szagolgattam. Nem figyeltem a szertartásra, csak magam elé bámultam, míg el nem kapott a fülem egy mondatfoszlányt, édesapám társától, aki épp a beszédét mondta.

-          És mielőtt eltűnt volna mellőlem, még odakiáltott a lánya barátjának, hogy vigye ki Oliviát. Miután a srác elvitte, ennyit mondott: Hála az égnek, a hercegnőm biztonságban van végre. Egyikünk sem számított ilyesmire. Stan nem csak egy ügynök volt, hanem egy családfő. Mindenkinek szörnyen fog hiányozni. – fojtogatott a zokogás.

Pillanatokkal később letöröltem a könnyeim, megigazítottam a fekete szoknyám, s elindultam az emelvény felé. Letettem a virágot a fehér terítő tetejére. Aztán az előbb beszélő helyére álltam, s belekezdtem a saját beszédembe.

-          Nem tudom, hogyan fogom túlélni édesapám hiányát. Mindig ott volt nekem, számára én voltam az első, kivétel nélkül. Akármilyen fáradt volt, játszott velem, később foglalkozott velem és az álmaimmal. Mindenben támogatott. Nem tudtam és nem is fogom már tudni ezt viszonozni nenki. Én voltam a kis hercegnője, ahogy mindig is mondta, s az előttem szóló is említette. Akkor annak is éreztem magam. Az ő kislányának. – itt már könnyeztem, a hangom meg-megakadt – Most, hogy már nem lesz itt velem, ezt az űrt nem fogja betölteni soha semmi. Mindig is szörnyen fog fájni. Mióta nem hallhatom a hangját, nem láthatom a mosolyát és nem érezhetem a szeretetét, azóta már nem érzem magam a hercegnőjének. Apa, kérlek, bocsáss meg nekem, s nagyon szeretlek, mindig is szeretni foglak.

Zokogni kezdtem, anyám kijött elém, a nyakába borultam.  Segített visszamenni a helyünkre. A könnyeimtől nem láttam, csak akkor figyeltem megint, amikor a katonák a fegyvereikkel az égbe lőttek a tiszteletére, összerándultam a zajra. Megtöröltem a szemem és mélyeket kezdtem lélegezni. Időközben Tomas verekedte át magát a tömegen. Valószínűleg már tud az egész kis kalandunkról, hisz Eric elmondhatta neki és amúgy is ismerte édesapám. Hozzám lépett.

-          Szia Oliv. Részvétem. Én nem tudom pontosan mi történt, de nyugodtan vegyél ki szabadnapot még, megoldjuk. – óvatosan elmosolyodtam kedvességén.

-          Nagyon aranyos vagy! – megöleltem – De, nem szeretnék visszautazni Stockholmba, a lakást kiadom. Neked nagyon köszönöm a lehetőséget, a bizalmat, de elhagynám a cégedet, valamint egy ajánlólevelet szeretnék kérni. – a szívfájdalom megemésztett, legalább addig le kell mondanom az álmomról, míg gyászolok. Anyámnak is szüksége lesz rám pár hónapig és nekem is rá. – Nem mondom, hogy nem jövök vissza, de most itt kell lennem.

-          Értem, szívesen írok neked egyet. A kapunk pedig mindig nyitva lesz előtted. – mosolyodott el, majd ismét megöleltem.

Ezek után megfordulva elsétált messzebb Saade-hoz, aki óvatosan felém biccentett. Elfogadtam gesztusát, intettem neki, aztán a fogaimat összeszorítva mi is elsétáltunk. Magam mögött hagytam a temetőt Andrew és az édesanyám társaságában.

Teljesen megtörtem, mindenem, amim volt elveszett. Az életem semmis lett. Nagy űr és fájdalom van a szívemben, de túl kell élnem. S hiába törtem össze, megígérem, hogy mostantól újra felépítem az életem, sokkal jobb lesz, mint volt. Ezt pedig érted teszem apa, a halálod nem lesz hiába! Mert a legnagyobb törés késztet az újrakezdésre.

19. fejezet ~ Un/breakable

Sziasztok. Most aztán tényleg nagyon restellem a dolgot, miszerint rengeteget késtem. A végzős év nehéz, tételek, a rendes órai anyagok, szalagavató próbák igen sok időmet elveszik. Ennek ellenére remélem a fejezetnek csak jót tett, hogy ilyen soká ültem rajta. Nem beszélnék róla bővebben, szeretném, ha felfedeznétek. Talán eddig ez az egyik legizgalmasabb. Figyelem szerintem azért erre is rá lehet fogni a +16-ot! Szóval, mindenki saját felelősségre olvasson! Az előző kommentre válaszoltam, bár azért kissé többre számítottam, de nem baj én ennek az egynek is nagyon örültem. Köszönöm szépen! Szintén ehhez is várok bármilyen véleményezést.:)

És akkor nem húzom soká az időtöket, olvassatok bátran!♥

Alive

/Eric Saade/

Viszonylag korán felriadtam, ha a rossz álmok nem is, a szörnyű gondoltok nem engedtek tovább pihenni. El akartam zárni őket az elmémbe, nem töprengeni a mai nap kimeneteli lehetőségein. Különben is itt van mellettem egy csodálatos lány, akit inkább figyelnék. Néztem, ahogy a takaró alatt szuszog, fel-le mozgatva az anyagot. A hullámos haja kócosan beteríti a párnát és kissé az arcát is. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy Olivia itt van velem, sőt meg is nyugtatott. Állandóan vigyorognom kellett, míg őt fürkésztem. Már vagy egy órája ébren lehettem, mikor mocorogni kezdett a mellettem lévő. A hátára fordult, megdörzsölte a szemhéját. Valószínűleg ugyan az, az érzés ébresztette fel, mint engem. Rám pillantott, majd óvatosan felülve mosolygott. Végigsimítottam a takaróból kilógó felkarján, óvatosan a könyökére támaszkodott. Odahajolt hozzám egy rövid csókra, ami aztán hosszúra nyúlt el. Elhúzta arcát, ám én megfogtam a kezét.

-          Eric engedj el, kérlek. – vigyorgott, majd az éjjeliszekrényen lévő ébresztőre pillantott – Készülődnünk kell, ha időben oda akarunk érni.

Igaza volt, így eleresztettem, játékosan még egyszer odabújt hozzám egy lopott puszira, aztán kimászott az ágyból. A szoba másik felébe sétált, majd kilesett az ablakon. Korán volt, a napsugarak még csak gyér narancssárgán lengték be az eget.

-          Felhívom a zsarukat, elmondom nekik a tervünk. Remélhetőleg hisznek nekünk. Odaadod a telefont? – kérdeztem.

Megfordult, kiment az ajtón, aztán a táskájában kotorászva tért vissza. Másodpercekkel később a kezembe adta a készüléket, az útja pedig a fürdőszobába vezetett. Megráztam a fejem, amint becsukta maga után a fürdőajtót, feltápászkodtam a kényelmes helyemről a paplan alól. A mobilt bámultam, a félelem igazán csak most kezdett mardosni. Zavartnak éreztem magam, ám mielőtt bármit is tettem volna rezegni kezdett. Nagyot néztem, a fürdőszoba felé fordultam, majd úgy döntöttem, hogy nem veszem fel a kagylót Olivia édesapjának. Nehéz szívvel, de vártam, míg el nem némult a hívás. Azt követően szélsebesen bepötyögtem a stockholmi rendőrség számát. Azonnal kapcsolták is, én pedig belekezdtem a mondandómba, s reménykedtem, hogy nem telefonbetyárnak néznek. Úgy tűnik komolyan vették, talán rájöttek, hogy babráltak a kamerarendszerrel a palotában. Nem tudom, de valamit biztosan sejthetnek. Örültem, hogy a terv alapján működnek együtt, azonban innen már biztos voltam abban, hogy börtönbe kerülhetünk. Mielőtt letehettem volna, egy másik bejövő hívást jelzett a telefon. Összeráncoltam a szemöldököm, elköszöntem a rendőrkapitánytól, aztán gondolkozás nélkül felvettem Oliv apjának. Ez az ember nem adja fel, ha a lányáról van szó.

/Olivia Hastings/

Teljesen elkészülve bújtam elő a fürdőből, rendesen felöltöztem, mert tudtam, hogy Stockholmban nem lesz majd ilyen csodálatos időjárás. Nekiálltam összepakolni a kis sporttáskám, amit még az utazás előtt választottam. Saade időközben befejezhette a konzultálást a hivatalos szervvel, mert megjelent mellettem.

-          Hogy ment? – kérdeztem fel sem pillantva a munkából.

-          Igazán jól, szerintem hittek nekem, de a legnagyobb meglepetésemre keresett édesapád. – olyan gyorsan egyenesedtem fel, hogy Eric alig bírt kihátrálni előlem.

-          A rendőrségen? – döbbent arckifejezésemen jól szórakozott.

-          Nem, egyáltalán nem. Mindössze felhívott miután beszéltem a rendőrökkel. – mondta, s ő is elindult pakolni, közben utána eredtem.

-          Beszéltél vele? És mit mondott, vagy te mit mondtál? – az idegeim kikészültek, tudja milyen fontos nekem a kapcsolatom apával.

-          Nyugodj meg, csak annyit mondtam, hogy a kollégád vagyok.  Minden rendben van, csak nem tudsz a telefonhoz menni. El is köszönt. – válaszolt nekem, közben a holmiját a saját táskájába pakolta és behúzta a cipzárt.

Megráztam a fejem, de most nem tudtam visszahívni, egyszer amúgy is szembe kell néznem vele. A bejáraton máris kopogtak. Azonnal kinyitottam, Andrew állt mögötte, az olasz lány pedig türelmetlenül kémlelt. Láthatóan meglepte őket a sztár jelenléte, de nem tulajdonítottam neki nagy dolgot. A vállamra dobtam a sporttáskát, a barátom követte a mozdulatom, majd elhagytuk a szállodai szobát. A lehető leggyorsabban kijelentkeztünk, s szótlanul vártuk a taxit, amit Drew intézett nekünk. Kint már javában felkelt a nap, kevés bárányfelhő tarkította az eget. Melegem volt a ruhába, de tudtam csak a repülőtérig lesz nehéz elviselni az időjárást.

***

Félálomban ültem felhúzott lábakkal az ülésben, csend van, mindenki tudja mi fog következni a leszállás után. Szembe kell néznünk Jame Alis-el, aki valószínűleg már a kezében érzi a tervrajzot. Magamra húztam a kis takarómat, késő délután volt már, körülbelül negyed óra volt a leszállásig. Mikor végre eljött, a lehető leggyorsabban tettük ezt meg, átvágtunk a füves pusztán, s egy taxival elmentünk Eric autójához.  Kifizettük a taxisofőrt és átszálltunk a másik járműbe, majd tovább hajtottunk. Megálltunk a ház előtt, ahol Eric és Calvina is lakik, az utóbbi mélyet sóhajtott.

-          Köszönök mindent, a kalandot és a mostanit. Szeretnék veletek menni, de megértem az álláspontot, csak nekem akartok jót. Tényleg hálás vagyok ezért! Járjatok sikerrel! – óvatos talán bátorító mosoly jelent meg az arcán. Mivel a hátsó ülésen ült, előre nyúlt a srácok vállát megszorította búcsúzóul, aztán felém fordult. Szorosan magához vont, majd halkabban mormogott közben – Nem haragszom, tényleg. Bocsánat a sértődéseimért.

Meghatódva hebegtem valami „Semmi baj” félét, próbáltam visszafojtani a könnyeimet, aztán elengedtem, hogy kiszállhasson és mehessen a dolgára. Szabad ember lesz, a mi sorsunk pedig még egy vékony cérnaszálon táncol. Egy utolsót intett mielőtt elindultunk a hosszú utcán, egyenesen Stockholm külvárosába. 

 Dauntless Attack

A nap már lemenőben volt, mikor közelítettünk a volt katonai kiképző központ felé. Kezem-lábam remegett, ahogy valószínűleg a többieknek is.  Felhajtottunk a kavicsos parkolóba, már állt ott pár terepjáró, valószínűleg Jame és az emberei jöttek azokkal. Hangosan nyeltem, az arcom a tenyerembe temettem, legszívesebben sírva menekültem volna innen, de tartottam magam, már csak Saade miatt is. Még a kocsiban ülve a fiúk hátra fordultak, a kezembe nyomtak egy pisztolyt, majd ők is tettek el, ha valami rosszul alakulna, megvédhessük magunkat.

-          Nagyon rossz érzésem van. – közöltem halkan, a többiek bólintottak.

-          Ideje lesz elindulnunk. – vetette fel Andrew, aki most a szokásosnál is csendesebb volt, az arca elég szigorú.

-          Rendben, igazad van. – bólintott a barátom.

A popsztár a kezébe vette a henger alakú dobozt, amibe a tervrajz bele van tekerve, aztán kiszálltunk az autóból. A hátsó zsebembe dugtam a fegyvert, majd a kapun át, a bejárat felé indultunk. Hosszúra nyúlt lépésekkel, össze-vissza kalapáló szívvel és egyeletlen légzéssel értünk mind közelebb a bejárathoz. Valami szúrós szag csapta meg az orrom már egészen közel járva az épülethez. Azonban idegességemnek betudhatóan nem tudtam rájönni mi az. Megemlítettem Drew-nak, de ő legyintett, fontosabb dolgunk van, mint a szagok. Bólintottam, s vártam, hogy átlépje a bejáratot. Mentem volna utána, de Saade egy pillanatra megragadta a felkarom. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

-          Véleményem szerint ott bent valaki nem az lesz, akinek hisszük. – közölte halk, hadaró hangnemben – Ha valamiért nem tudok melletted maradni, vigyázz vele, csak nem szeretném, hogy meglepődj vagy rosszabb…

-          Nem jöttök? –szakította félbe az ügynök suttogása, mérges tekintete minket nézett.

Innen már nem mondott semmit Saade, csak maga előtt aprót, de gyengédet lökött rajtam hogy menjek. Az agyam egyfolytában jár, mit akarhatott pontosan mondani ezzel. Ki nem az, akinek látszik? Drew nagyon furcsán viselkedett, de ő nem lehet. Nem hiszem, hogy Andrew elárulna minket. Amint átléptem a küszöböt, ha lehetséges a szívem ötszörösére gyorsult, az adrenalin szintem az egekbe szökött. Hamarosan beértünk egy központi részbe, de sehol sem volt senki, ez a játék így nem tetszett. A srácok idegesen körbekémleltek, én pedig próbáltam úrrá lenni a remegésemen.

-          Jame, nálunk van az, amit akarsz, gyere ide érte. – harsogta Eric hangja a falak között.

Válaszképp hallottuk legalább két fegyver bebiztosítását, de még mindig nem láttunk senkit. Ezek után Alis megszólalt a fölöttünk lévő emeletről, a lépcső utáni korlátnál. Vigyorogva kapaszkodott és két oldalt mellette voltak az előbb hallott puskával rendelkező emberei, mögötte még egy kupac állt. Egyikünk sem moccant, egymást súroltuk, olyan közel álltunk a másikhoz. Legszívesebben távolodtam volna az ügynöktől, már annyira bele ásta magát a gondolat a fejembe.

-          Nem mennék le, gyere te fel. – vigyorgott önelégülten, ahogy szokott.

Eric körülnézett, a volt FBI-os pedig bólintott, hogy menjen. Én inkább marasztaltam volna, nem szeretnék lent maradni a barna hajú sráccal. Az elmém össze volt zavarodva, nem tudtam bízni a régi barátomban. A jobb oldali gorilla ráfogta a fegyverét Eric-re, miközben lassan elindult felfelé a lépcsősoron. Andrew apró lépésekkel kitért mellőlem, nem tudtam mire vélni. Csak álltam egy helyben, aztán a másik férfi rólam, őrá irányította a stukkerét. Kételkedtem kissé, de azt hittem megértettem a tervet, a két srác szinte egyszerre rántotta fel a fegyverét, én pedig a sajátomat a lehető leggyorsabban Jame Alis-re irányítottam. Az ellenségeink szája kemény vonallá alakult, ám mindvégig biztosak maradtak magukban. Itt valami nincs rendben. A hátsó emberei meg sem mozdultak, ezt pedig nagyon egy csapdára hajaz. A kezem remegve a férfire irányult, s mindenki várta mi történik, mereven a célpontjára figyelt. Futó lépéseket hallottam meg a bejárattal szembeni folyosóról. Fél szemmel oda sandítottam, s szinte elakadt a lélegzetem, az olasz lány szaladt felénk. Most komolyan utánunk jött? Azonnal visszafordultam a célpontomra, perifériából láttam Andrew-t, ő nem tűnt annyira meglepettnek, folyamatosan az őrt célozta. Már sajgott a kezem, Eric a lépcső közepén a másik kísérőt tartotta sakkban, nem tűnt annyira döbbentnek az arca. Közben Landry szinte elém ért, teljesen nyugodt lépésekre lassított, nincs rendben itt semmi. Teljesen megzavarodtam.

-          Tedd le a fegyvert, Olivia. – hangja határozottan csengett, előhúzta a fegyverét, rám irányította és bebiztosította. Rá kellett jönnöm, hogy nem értettem meg mire célzott Eric, mielőtt bejöttünk volna. Mindenképpen Calvinara utalt a megjegyzés.

Ilyenkor hol van a rendőrség? Nem tudom, mit tegyek. Még mindig célra tartottam a fegyvert. Calvina előrántott a másik kezével egy újabb pisztolyt, s azt a volt FBI-os alakjára irányította. A szám szinte tátva maradt. Olyan nagyot csalódtam, szinte szánalmasnak éreztem magam.

-          Micsoda aljas egy bagázs. – dünnyögtem az orrom alatt, hogy dőlhettünk be neki.

Vajon a fiúk mióta tudják? Úgy kellett tenniük, hogy nem jöttek rá, így elkerülhettük a komplikációkat. Saade összeszorította a fogait, s lassan inkább tovább indult a fokokon.

-          Én is így gondoltam. – vigyorgott a magabiztosságával a borostás, fekete hajú pasi.

Közelített hozzá, Jame elébe sietett, én pedig nem akartam megrántani a fegyverem az olasz miatt. Összenéztem Andrew-al, aki bólintott, a térdem remegni kezdett. Meg kellett tennem több okból is, így az Ericre célzó őrre lőttem, akit nagy robajjal a vállán találtam el. Hátra esett én pedig hirtelen leguggoltam, mert tudtam, hogy Calvina lőhet rám. Drew is ugyan ezt tette a másik oldalival. Olyan szinten remegtem, hogy kimondhatatlan, majd szédülni is kezdtem.  Ám a lány fogta magát, a fegyvert felénk irányította és úgy sietett fel a lépcsőn. Közben az emeleten Eric-et célozták a pisztolyok és még talán puskák is. Mi azonban az olasz miatt nem tudtunk felmenni. Saade a lehető leglassabban nyújtotta felé a henger alakú tartót. Az ajkamba haraptam, s az ő arcán is láttam, hogy várja már a rendőrök megérkezését. Szinte könyörögve nézett, de Jame megragadta a tokot, elrántotta a srác kezéből. Az reflexből hasra vágódott, számítva a lövésekre, amik meg is történtek. Felkiabáltam a szám elé kaptam a kezem, még a pisztoly is a földre esett. Egy pillanattal később Alis elindult az egyik irányba pár emberével, a többi még célzott. Ugyanekkor benyomódott több csapat alakulat az épületbe. Az egyik a bejárat felől jött, a másik azzal szemben lévő folyosóról, ahonnan a volt szövetségesünk is az imént. Idegesen felvettem a padlón lévő tárgyat, s miután elfutott előttem Andrew, elindultam az emeletre. A rosszakarók szétszéledtek, ám a rendfenntartók elől kevésbé tudtak hova menekülni. Hirtelen a nagy tömegben volt pár lövés, s rengeteg idegen feltett karral állt, miszerint megadja magát, de voltak, akik ellenálltak. Felszaladtam félig a lépcsőn, s még egyszer hátra fordultam. Meglepődésemtől földbe gyökerezett a lábam, ugyanis az egyik ember mellényén megláttam a feliratot, ami nem a rendőrség volt. Hanem az FBI rontott be az épületbe, ám gondolataim megálltak, mert ekkor fojtó füst csapta mag az orrom. Rájöttem Jame tervére, el akart minket tenni láb alól, a szag, amit éreztem benzin volt. Nagyot nyelve megpróbáltam feljebb indulni, de ekkor valaki nekilökött a korlátnak. Fájó oldallal fordultam meg, Jame egyik öltönyös embere fogott rám fegyvert. Nem mozdultam csak farkasszemet néztem vele, a füst egyre nagyobb lett, de tisztán láttam a gonoszságot a szemében. Készültem arra, hogy azonnal meghúzza a ravaszt. Körülöttünk már elkaptak pár embert, majd közelről lövést hallottam, és eldőlt a rám fegyvert

fogó. Néztem, ahogy négy lépcsőfoknyit gurul, majd kiterül, erre elkaptam a tekintetemet. Nem bírtam

végignézni. Balra pillantottam, az énekes vérző kezével, tartotta a pisztolyát s lefelé indult velem, ekkor azonban kicsivel mögötte a lépcső legtetején megpillantottam az apám. Hogy az ördögbe került ide? Vajon mindvégig tudta? Aggódni kezdtem. Tátott szájjal figyeltem, ahogy puskát fogott az ellenségre. A szemem megtelt könnyel, oda akartam rohanni. Már szinte fullasztott a szag, sőt a tűz szinte körbevette a földszintet. Remegve indultam meg apám felé, de ő csak azt ordította, hogy Eric vigyen ki innen. A szemében semmi rosszallást nem láttam, csakis az aggodalom beszélt belőle. Pár társával az utolsó embereket akarta elfogni. A bájárat már teljesen megperzselődött, nem lehetett arra menni. A lángok terjedni kezdtek, én pedig nem láttam kiutat. Saade megragadta a kezemet s visszaszaladt az első emeletre, majd az egyik üveg nélküli ablakot célozta meg. Apa utánam kiabált:

-          Szeretlek hercegnőm! – s megindult a lépcső felé még két bajtársával.

-          Én is apa! – mondtam, majd eltűnt a szemem elől.

 Erre a folyosóra emlékeztem, a kiképzőpályára nyílt. Aggódtam, s reménykedtem benne, hogy az alakulatok hívták a tűzoltókat már.

-          Olivia, figyelj rám, nyugodj meg. – nézett a szemembe Eric, s az arcomra adott egy puszit, a bal keze már csupa vér volt, néhol megalvadt – Most le kell másznod itt, tudod, ahogy a palotában. Menni fog.

Szipogva bólintottam, majd átléptem a párkányt, ő addig tartott. Az előbbi lökés miatt szúrt az oldalam. Lejjebb másztam két lépésnyit, majd felnéztem.

-          Gyere! – kiáltottam, már hallottam a különböző szirénákat.

Szót fogadott, bár a keze miatt nagyon nehéz dolga volt, sőt biztosan szörnyen fájhatott neki. Tudta, ha nem jön, azzal az idegeim még jobban kikészülnek. Pár perc múlva izomlázzal, remegve küszködtem magam, hogy tovább tudjak állni. Rogyadoztam, s mikor a fiúm leért nem pihent egy pillanatot sem, csak fájdalmas arccal fellélegzett, s maga után ráncigált. A bejárat elejéig szaladtunk, ott már majdnem eloltották a tüzet, az épületből azonban sűrű füst szállt fel. Eric megállt, a jó kezével a térdére támaszkodott, majd óvatosan leült a fűbe, várva egy orvosra.

-          Keresd meg édesapádat! – kiabálta, én pedig bólintottam, s fuldokolva a levegőhiánytól és fáradtságtól szaladni kezdtem.

Minden egyes egyenruhás embertől megkérdeztem látták-e Hastings hadnagyot. Mindenhonnan csak a fejingatást kaptam válaszul. Már szinte könnyeztem. A tűzoltók benyomultak az épületbe, de az a központi rész, ahol nem rég álltunk szinte teljesen összeégett.  Bent nem találtak senkit, kint nem volt az édesapám. Elveszettnek éreztem magam. Térdre ereszkedtem, s csak sírtam, minden eddig visszafojtott érzés kitört belőlem. Fél perc elteltével még mindig nem volt hír, a zokogásom csillapodott, törölgettem a szemem. A volt ügynök megkocogtatta a vállam, s felsegített. Azt hiszem, a baj most kezdődik. Mi történt? Én ezt nem tudom megérteni. Nem tudom feldolgozni. Teljesen összetörtem.

18. fejezet ~ Elmondom a mikrofonba is!

Most időben jelentkezem az új fejezettel, már nagyon vártam, hogy publikálhassak ismét nektek. Arra viszont figyelmeztetek mindenkit, hogy ez a rész már +16-os jelenetet tartalmaz. Minden olvasó vegye figyelembe és saját felelősségre olvassa. Mindenesetre remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Naaaaagyon várok bármiféle visszajelzést, kommentet, mivel sajnos mostanában nagyon megcsappantunk. Eléggé elkeseredtem, szóval jó lenne, ha valaki olvas egy sorocskát hagyna nekem.:) Én reménykedem, mindig is optimista voltam. Meg ez egy fontos pontja a sztorinak, ezért sem lenne rossz egy-két rövid vélemény. 

Hát akkor kellemes olvasást kívánok mindenkinek!♥

If I Lose Myself

Teljesen kimerülten, remegve ültem a fekete terepjáró anyósülésén. A szívem még hevesen vert, kapaszkodtam az ülés széleibe. Andrew mellettem mereven, rezzenéstelen arccal koncentrált az útra, végül a ház elé érve felvette a popsztárt. Bevágta maga után az ajtót, és már nagy sebességgel indultunk vissza a hotelba. A parkolóban letettük a kocsit, a lehető leggyorsabban összeszedtük belőle a holminkat. Elindultunk a bejárat felé, hogy majd a hátsó lépcsőn felmehessünk.

-          Ha végeztünk a telefonálgatással visszaviszem a bérelt autót. Már nem lesz rá szükségünk. – fordult felénk Drew.

-          Nem lenne gond, ha én vinném el? – kérdezett közbe Saade. Az ügynök felvonta a szemöldökét, majd rögtön megrántotta vállát. Gondoltuk szeretne egy kicsit egyedül lenni.

Mikor felértünk, Landry szobájához vezetett az első utunk. Ez is a tervünk része volt, amit még Eric ajánlott. Mind egyetértettünk vele akkor. A kopogást követően nyílt az ajtó, az olasz lány enyhe, alig észrevehető mosollyal fogadott bennünket. Annyit észleltem, a srácok nem kívánnak beljebb menni, így én sem indultam meg, de Calvina sem invitált minket. A két fiú kintről gyorsan körbekémlelt a szobán, különös arckifejezéssel összenéztek, végül a lányhoz fordultak.

-          Calvy, holnap reggel visszamegyünk Stockholmba, onnantól elválnak útjaink. Jobb lesz neked, nem kell beleavatkoznod ebbe a dologba. Sajnáljuk, hogy eddig is belerángattunk. – magyarázta a sztár, mi meg csak szorgosan bólintgatni tudtunk.

Nem szólt semmit, mindössze szomorú tekintettel bámult maga elé, aztán hirtelen beleegyezést jelzett, és becsukta maga után az ajtót. Hűvös pillantásától még a hideg is kirázott. Nem vitás, nem bocsájtott meg nekem. Bár ez már amúgy sem számít.
Pár ajtóval arrébb Eric lakosztályába nyomultunk be. Elpakoltuk a táskát a rengeteg FBI-os cuccal együtt. Evans elővette a henger alakú papírtobozba göngyölt tervet, kibontotta, majd a segítségünkkel kiterítette az asztalon. Mivel a két széle felkunkorodott, rátámaszkodtunk a kezünkkel. Végigjárattuk a szemünket a tervrajzon.

-          Jó ég! Ezt véletlenül sem szerezhetik meg tőlünk. – hüledezett a volt ügynök. A társunk hevesen egyetértett.

Én nem sokat értettem belőle, de felfogtam, hogy mindenképpen valamiféle szörnyen veszélyes fegyver. Őszintén szólva, nem is akartam megtudni mi is lehet pontosan ez. Jobb a tudatlanság. Ennek a birtokában biztosan hatalmas tekintéllyel rendelkezhet Jame, vagy akinek odaadja, és bármit megszerezhet, esetleg a világ vezetőit is befolyásolhatja.

-          Tegyük el! Rá se bírok nézni. – fordultam el, közben felkaromon simogattam a libabőrt – Még a hideg is kiráz tőle.

Beleegyeztek, feltekerték a papírt. Következhetett a hosszas telefonálgatás, amire persze az én mobilom volt alkalmas. Ideje lesz beszerezni egy újat Ericnek a kis balesete óta. Az aranyos tekintetét kérőn emelte rám, én pedig óvatos mosollyal átnyújtottam a telefont. Andrew előtt nem szeretnék semmit, nem akarom még jobban megbántani. Az énekes elfogadta a készüléket, amint a számokat pötyögte be, fel-alá kezdett sétálni. Szinte egy örökkévalóság után az idegesítő kicsöngés abbamaradt, de helyette az ördögi hang szólt bele.

-          Saade? – kérdezte az önelégült Jame.

-          Igen.

-          Megszerezted vagy még szórakozol velem, és akkor…

-          Nyugi, nálunk van.  – közbeszólt, tisztán látszott egyre idegesebb lesz – Holnap visszamegyünk Stockholmba.

-          Helyes. Ügyes kis csapat. – hangján hallatszott a vigyor, amitől csak még jobban feldühített.

-          Van egy elhagyott katonai kiképző a várostól északra. Ott találkozhatunk holnap este.

-          Jó. Remek, látom még erre is gondoltál. Fondorlatosságból ötös jár érte. – nevetett Alis, erre a popsztár összeszorította az öklét.

-          Nyolckor. – jelentette ki, majd letette a telefont. – Én nem vagyok olyan, mint ő.

Megdörzsölte az arcát, én mögé léptem és megsimítottam a vállát. Mély lélegzetet vett, Drew-ra pillantott, aztán ismét tárcsázott. Intézte a magánrepülőnket holnapra. Mindezzel hamar végzett, hogy levezesse a feszültséget elkérte az ügynöktől a fekete terepjáró kulcsait, hogy autózzon egyet, aztán visszavigye a kölcsönzőbe. Kiviharzott a szobából, így mi is visszavonultunk.

Pulse

Az ágyon feltett lábakkal ültem, csend volt körülöttem. A fülemben volt a zenelejátszóm fülhallgatója. Az agyam egyre csak járt. Mostanra már biztosan tudják, hogy a két kihelyezett new york-i csaló volt. Valamint a tervrajz hiányára is rájöttek és már zajlik a nyomozás. A félelem lassacskán eluralkodott rajtam, ahogy lassan besötétedett. Ez az utolsó amerikai esténk, holnap pedig nem lehet tudni, mi történik. Rossz érzések kavarogtak bennem. Mélyen beszívtam a levegőt, a meglepetéstől azonban nem tudtam kifújni. Zörejt hallottam, kihúztam a fülest, először azt hittem képzelődöm. Aztán ismét, de a hang kopogássá erősödött. Felpattantam az ágyról, kiszaladtam az előszobán keresztül, végül ajtót nyitottam. Meglepetten figyeltem a vigyorgó barnahajú srácot, és a háta mögé tett kezét, amivel rejtegetett előlem valamit. Próbáltam leskelődni, ő pedig csak rázta a fejét.

-          Hoztam valamit. – közölte cinikusan, végül előhúzott egy becsomagolt tárgyat, majd a kezembe adta.

-          Köszönöm. – vigyorogtam, mint a vadalma. Elfogadtam az ajándékot, és beinvitáltam.

Tapintás és súly alapján egy üveg volt benne, valamiféle itallal. Az asztal felé menet rázogattam kicsit, mielőtt letettem hátrafordultam. Összehúzott szemekkel figyeltem a felém sétáló énekest.

-          Ezt mire?

-          Ünneplésre. De csak akkor bonthatod ki, ha ennek az egésznek vége. – rám kacsintott, elém lépett és átölelt. A mellkasába fúrtam az arcom, a tüdőmet átjárta illata. Viszont az előbbi gondolatmenetem miatt nem bírtam pozitívan gondolkozni.

-          Komolyan azt hiszed, ha megkaparintja a tervrajzot, elenged minket úgy, hogy mindent tudunk. Egy frászt. – emeltem rá a tekintetem. Kézen fogott, a kanapéig húzott, majd leültünk.

-          Ebben igazad lehet, de követjük a tervünket. És akkor nem szerzi meg, csak azt hiszi. Természetesen a rendőrséget értesítjük, és talán jön különleges egység is holnap este. – mosolygott, a kezemet még mindig fogta. – Ne félj kicsim, mindig itt leszek veled. Rám számíthatsz, ahogy én is számíthattam rád ebben az egészben. Még sosem köszöntem meg, ha jól emlékszem. Szóval most szeretném megtenni.

Igen, éreztem valamit Eric iránt, ám azt is tudtam milyen természet. Az eddigi ismeretségünk alapján ilyen őszinteségre és kedvességre nem számítottam tőle. Tökéletesen meglepett, még reagálni sem tudtam. A becézése simogatta a lelkem, mindössze halovány bárgyú vigyor telt tőlem. Minden bizonnyal észrevehette, mivel sunyin várt, aztán végigsimított a hajamon. Össze kellett kaparnom magam a megdöbbenésből.

-          Ennek felettébb örülök. – furcsa késztetésre azt éreztem belé kell kötnöm – Még nem hallottam. És ha már mondod, hangosan mondd! – nevettem.

Egy pillanatra elgondolkozott, én pedig máris azon törtem a fejem mit is tervezhet. Felegyenesedett a kényelmes helyéről, mély levegőt vett és szinte kiabálva közölte a szavakat.

-          Mindent köszönök Olivia Hastigs! Azt, hogy akkor is segítettél, amikor bunkó voltam veled. Azt, hogy ezek után is mellettem voltál a bajban, ami téged is hatalmas gondba sodort. Azt, hogy Svédországot választottad, s így megismerhettelek. Azt, hogy megváltoztattál. Köszönöm. – nagy átéléssel beszélt, a végére teljesen elöntött a pír, a mosoly letörölhetetlen lett az arcunkról. Egy kis szünet után a rendes hangerején folytatta. – Remélem ez már megfelelt, de ha mégsem, akkor a következő koncertemen a színpadon elmondom a mikrofonba is.

-          Szeretném. – válaszoltam, és lehetetlen, hogy ennél vörösebb lehessen egy paradicsom.

Felálltam, magamhoz szorítottam Saade-t, aki azonnal habozás nélkül viszonozta. Arcbőrömön éreztem a pólója sötét anyagát. Pár másodpercig egymásnak dőlve álltunk, majd hátráltam kicsit. Adtam egy puszit az ajkára, ezután ismét elkomorodtam. Ez egy ördögi kör, amint egy kicsit vidám lehetnék, beugrik egy olyan részlet, ami ismét a földhöz ránt. A barátom csodálatos barna szemei fürkésztek, meg sem kellett kérdeznie, máris válaszoltam neki.

-          Aggódom mit fog gondolni az apám. Mármint ő mindig is a jó célért harcolt, én pedig rossz eszközökkel teszem ezt. Olyan mintha elárulnám. Azt viszont tudom, hogy csak az egész ügy után szeretnék vele leülni, beszélni minderről.

-          Meg fogja érteni, hogy más emberek megvédése érdekében mentél ebbe bele. – szorított ismét magához Eric, ekkor elhittem, amit mondott. Az apám akkor is szeretni fog. Alig várom, hogy újra láthassam, megölelhessem a szüleim. Kimondhatatlanul hiányoztak ezekben a pillanatokban.

A gondolatok a fejemben, az ölelés azzal, akit szeretek, mindkettő egyre mélyült. Olyan őszintének érzem ezt a kapcsolatot. Igazinak. Megpuszilta a fejem búbját, a kezét levezette a derekamig. Lazított a szorításon, felém pedig biztatóan nézett. Az érzelmektől hirtelen kiszáradt a torkom. Kiléptem a karjai közül, még hátráltam egy lépést.

-          Én is köszönöm, hogy bekerültél az életembe.

-          Hm, te is elmondhatnád a mikrofonba, mert jól hangzik. – nevette el magát, én pedig a karjába ütöttem a lehető legerősebben, ahogy csak bírtam.

-          Most rontottad el a pillanatot. – néztem rá morcosan, ő pedig édes "sajnálom" tekintettel reagált.

Szememet forgatva indultam a konyhasarok felé. Követett, minden lépésnél magam mögött éreztem, engem figyelt. Elővettem a hűtőből egy üveg vizet, hátra néztem, pontosan mögöttem állt.

-          Kérsz vizet? – bólintott.

Kinyitottam a konyhapolc ajtaját, lábujjhegyre állva próbáltam meg elérni a poharakat. Leemeltem kettőt, közben visszaálltam a talpamra. Öntöttem magunknak vizet és a kezébe adtam. Egymással szemben voltunk, mindketten a másikat figyeltük. Már szinte zavarban voltam, amikor felém nyújtotta az időközben kiürült poharát. A köztünk lévő csendet egyáltalán nem éreztem kínosnak. Elvettem tőle, és az enyémmel együtt a mosogatóba tettem. Nem számítottam arra, hogy két kéz hátulról közrefog.  Elmosolyodtam, bár ezt a hátam mögött lévő nem láthatta. Megfordultam, ezzel vele szembe kerültem. Ő maga is vigyorra húzta a száját, csodás szemeiben láttam érzelmeit. Félelmet, haragot, szeretetet, gyengédséget. Pozitívot és negatívat egyaránt. Hozzábújtam, szinte minden levegőt kipréseltem közülünk. Átkarolta a derekamat.

-          Félek, éppen ezért jól esik, hogy átjöttél és itt vagy velem. – tompán hallatszott, ahogy az ölelésbe bújva beszéltem.

-          Nyugodj meg. Szeretlek, kis újonc. – a szívem átjárta a melegség ezen mondatára, s az mint a csokoládé, olvadni kezdett.

-          Én is szeretlek, te felfuvalkodott hólyag. – nevetni kezdtünk. Az hogy emlékszünk egymás gúnyneveire, azt jelenti, hogy igenis sokat foglalkoztunk egymással a múltban is. Csak nem éreztük pontosan azt, amit most viszont igen.

A következő pillanatban Eric lehajtotta a fejét, és egy érzelmes, hosszú csókkal ajándékozott meg. A szívem felgyorsult, hirtelen pírba borult az arcom. A kezem a nyakához vezettem, természetesen viszonoztam érzéseit.  Egyre mélyült a csókunk, Saade a derekamra csúsztatta a kezét, azzal megtámasztott, míg a másikkal a térdemhez ért és felültetett a pultra. Egy pillanatra levegővétel miatt elszakadt a számtól, rögtön abban a pillanatban vágytam ismét édes ajándékára. Rám emelte tekintetét, most én húzódtam felé. Megtetszett mindkettőnknek ez az adok-kapok játék. Beletúrtam amúgy is kócos, sötét hajába, itt már nem tudtam mitévő legyek, az eszem máshol járt. Nem sokkal később eltávolodott tőlem, mosoly ült az arcán, én pedig az ajkamba haraptam. Jó volt átölelni, megcsókolni, s máris hiányzik az érintése. Közelebb hajoltam, én kezdeményeztem egy ártatlan puszit. Ebből kialakult egy hevesebb csókcsata, a nyelvünk járta a saját táncát. Megérintettem barátom kockáit a pólóján keresztül, később pedig ő a felsőm alá csúsztatta a kezét. Cirógatni kezdte bőröm körbe és körbe, lassan és óvatosan. Lábam a dereka köré kulcsoltam, majd a következő másodpercben leemelt a pultról. legközelebb már a szállodai szobámat láttam, ahol még fél órája magányosan ültem. Még mindig simogatta egyik kezével a hátam, én pedig megpróbáltam megszabadítani a zavaró felsőjétől. Annyira felhevült a levegő köztünk, hogy muszáj volt lelassítani és ismét eltávolodni.

-          Oliv, ezt most biztosan így szeretnéd. – kérdezte elég rekedtesen. Bólintottam.

-          Ha holnap talán mindent elveszitek, akkor tudni fogom, hogy itt vagy mellettem. Nem fogom megbánni. – szinte suttogtam a szavakat.

Halvány mosoly ült arcára, átkaroltam a nyakát. Ő kis puszikkal hintette be a nyakam, ezzel kínozva engem, a szám egy apró sóhaj hagyta el. Óvatosan letett az ágyra, közben végigsimítottam a hátán. Felém emelkedett, s lassan lehúzta rólam a blúzom.